Danse Macabre

Danse Macabre

Üres.
Kiáltozik a csend,
Keringőt járnak a porszemek.
A fény megtörik a törött üvegen,
Aztán látom, hogy az nem is üveg,
Hanem a lelked feljajduló siralmas ábrázata.
Aztán megpillantalak, mint egy összetört embert,
Aki ott fekszik tehetetlen a kórházi ágyon monoton sípolás közepette.

Közelebb megyek.
De csak nagyon óvatosan,
Mert nem akarlak megijeszteni,
Hiszen tudom, hogy nem akarod, hogy lássanak.

Találkozunk.
Kezem kezedhez ér:
Élettelen, hideg, remegő.
Már majdnem halott.

Óvatosan fordulsz felém,
Szememet elönti a tengernyi félelem,
De látom magamat a szemedben, amely
Mindig meglátta a boldogságot és a szeretetet ott,
Ahol egyáltalán nem volt,
És ami most egyáltalán nincs,
És nem is akarod.

Kérlek!
Hát nem látod?!

Arcodat már alig ismerem fel,
És nem is tudom visszaidézni,
Mert megbénít a jelen,
És elszorul a torkom.

Mondanom kellene valamit,
De hangomat elnyomják a gépek ütemes berregése,
És tudom, hogy már csak percek kérdése az élet,
Amely felváltva hintázik a talán és a végtelen éteren.

Tudod mit?
Addig mesélek egyet:
Egy végtelen, örök, szép történetet.
Csak hunyd le a szemed, és végy mély lélegzeteket!
Érezd, ahogy az ujjam mentén, bőrödet simogatja a parti szellő,
És egy sirály a fejed felett repül el, mint egy mitológiai sellő.
Tengerre szállsz, és én parton maradva engedlek utadra,
S figyelem távolodó alakodat, ahogyan eltűnsz a horizont alatt.

Mosolyogva néztél utoljára rám, kezem kezedbe véve megszorítottad.
Tekintetünk rózsahabos fák alatt apró könnyeket fakaszt.
Arcod merev lesz, de a mosoly szád szélén ott marad.
A szorítás enged.
A gép sípol, az alkotó pihen.
Orvosok jönnek.
Írnak, kérdeznek, mondanak.
Én még a széken ülök.
Mereven figyelem az ágyat.

Elszállt a pillanat.

Mondanom kellene valamit,
De a hangomat elnyomja a csend.
Békés, és félelmetes.
Hangulata van, de mégis…
Olyan üres.

Szerző:

"Ha mindenki meg lenne elégedve önmagával, nem lennének hősök a világon." /Mark Twain/