Darwin rágyújtott az űrben

Darwin rágyújtott az űrben

Múlt szombaton, a Költészet napján rendezték meg a Libri Kiadó legújabb kortárs köteteinek bemutatóját a nagyközönség számára. Aki lemaradt sajnálhatja, de megpróbáljuk kicsit visszaidézni azt a szuper hangulatot, ami ott a Corvintetőn fogadott minket, a József Attila születésnapja alkalmából erre a napra időzített kis eseményen. Most erről olvashatjátok az beszámolónkat, társszerkesztőnk Kata és az én tolmácsolásomban. 

N: A kezdeti visszafogott létszám után elég hamar belibegtek a vendégek, akik tényleg mondhatom, a legkülönfélébb korosztályokból kerültek ki – a legfiatalabb néző olyan hétéves forma lehetett. Ez jó érzéssel töltött el, hogy vannak szülők, akik egyáltalán nem “féltik” a gyerekeket az újdonságoktól, bármi is volt a jövetelük célja – és ez igaz a másik oldalra is, hiszen az idősebb korosztály is képviseltette magát. Néhányan öltönyt is felöltöttek, de az uralkodó természetesen a huszon-harminc évesek tömege volt. Mert hogy igen, tömeg lett, annyi idő alatt, mint hogy kettőt pislogtunk.

K: Mert pislogás, az volt bőven – főleg, amikor a sűrű félhomályban egy-egy ismerős arcot próbáltunk felfedezni, ahogy elrobogott mellettünk. Testet öltött nevek a könyvek borítójáról, és most mind ott nyüzsögtek, ebbe a szűk térbe zsúfolva. Az izgatottság szinte tapintható volt, akármerre fordultunk, az előtérben vásárolható kötetek lapjainak titokzatos zizegése fogadott.

N: Aztán megkezdődtek a kötelező körök: a kiadó beszéde és az írók bemutatása. Elsőként a sorozatot folytató Slam.Pont II. című kötetről beszéltek az alkotók. Persze ez az a műfaj, amit nem lehet úgy leírni, ahogy ott a helyszínen megélik a nézők, de mégis úgy érzem ez a kötetsorozat jó kedvcsináló ehhez a spontán, ösztönös mégis érzelmes világhoz. Ez idő alatt rohamosan elkezdtek körülöttünk szaporodni az új kötetek, a legtöbbet Dékány Dávid könyvének pisztolyos-vadásztrófeás borítóját láttam körülöttünk. A felolvasások után szinte rohamszerűen mentek ki a pulthoz a delikvensek – én személy szerint már kapunyitáskor beszereztem a kis könyvtáram hiányzó darabajit – így nyugodtan élvezhettem az előadásokat és a bemutatkozásokat. 

K: A mellettem ülő lány is ki-kiosont még, ahogy a színpadon elhangzó szövegek betöltötték a teret – sőt, bevallom, én is kiszöktem, hogy mindenbe belelapozgassak. Tulajdonképpen alig fértem oda, mindenütt kezek-lábak, előttem áthajoló fejek… úgy láttam, nem csupán számomra volt nehéz a döntés, a legtöbben kissé tétova arccal lapozgattak, és percenként mást öleltek magukhoz, mint új kedvenc, féltett kincsüket. Persze a választást a fal túloldaláról szállongó hangfoszlányok is befolyásolták, az éppen beszélő hang gazdájának papíralapú gyermeke mindig mágnesként vonzotta az ujjakat.

N: Szerencsére mielőtt a közönség túlságosan is egymásra koncentrált volna, mindig bedobtak egy vicces frázist, amelyet nem lehetett nevetés nélkül konstatálni. Pont annyira bontotta meg a kötelező kereteket, amennyire kellett. Kemény Zsófit eddig még csak slamelni hallottam, ami már akkor nagyon tetszett, hogy milyen jó szóképekkel és hangulatokkal tud operálni.  Kötetét a Nyílt láng használatát viszont be kell valljam anélkül is megvettem volna, hogyha nem tudom ki ő, mivel egyszerűen gyönyörű a borítója. Illetve ha mondhatom így ismeretlenül, teljesen illik Zsófi karakteréhez – rendkívül értékeltem a passzoló piros pulcsit.  Sirokai Mátyás számomra egészen új távlatokat mutatott első könyvével A beat tanújával. Ez a tendencia úgy érzem folytatódni fog a következő kötetében is A káprázatbeliekhez talán még messzebbre fogja kalauzolni az olvasót, mint számította. Én már nagyon várom, hogy olvashassam. Dékány Dávid egyik versével már levett a lábamról, de a felolvasások alatt még többet hallhattunk Darwin Motel című kötetéből, amelyektől rögtön nosztalgikus élményem támadt, régi szerelemek szép és kevésbé szép emlékei suhantak az agyamon. A körülöttem ülő hölgyeket is úgy érzetem áthatotta a hangulat, mert önkéntelenül is elhagyta a szájukat néhány érzelem ittas sóhaj. Persze a legnagyobb katarzist az utolsó etap jelentette, amelyben a friss könyvesek és meghívott vendégeik is előadták magukat a legjobb értelemben.

K: Szerintem a legnagyobb élmény volt ott ülni, és hallgatni, ahogy az eddig csak olvasott szavak most életre kelnek, ahogy reakciót csalnak ki az emberekből – elfojtott (vagy kevésbé elfojtott) nevetések, bennakadt levegő, vagy egy elharapott, nosztalgikus sóhaj, ahogy egy kézfogásra vagy egy szerelem végére emlékeztünk. Mind ugyanazt gondoltuk, és mégis mind mást láttunk magunk előtt. Vagy csak nevetni azon, hogy valaki végre kimondja azt, amit mi talán sosem veszünk a szánkra. És fáradt, karikás szemű, kimért anyukák szeleburdi fruskákként kuncogtak, mintha saját titkuk lenne. És a hangos, lazán terpeszkedő srácok kis csapata most mind a színpadot bámulta – még ha az előttünk állóktól tulajdonképpen nem is láttunk semmit -, és ott rezgett a levegőben, hogy valaki most végre megérti őket. És azok a lányok a színes fények alatt, a tekintetükben áhítat. Ezekben a pillanatokban mind hasonlóvá váltunk, és azt hiszem, mindannyian azt gondoltuk: ne érjen még véget, még egy kicsit ne.

N: Ekkor már rettenetesen jól szórakoztunk, el is aléltunk párszor néhány jól megválasztott szóképtől. Én meg is fogadtam magamban, hogy slam estekre fogok járni, csak úgy pusztán a saját szórakoztatásomra. Persze csak miután elolvastam a friss szakirodalmat.

K: Bevallom, én egyelőre csak a Darwin motellel gazdagodtam, de erős a gyanúm, hogy ez hamar változni fog – vasárnap ugyanis néhány óra leforgása alatt behabzsoltam a könyvet, és legyőzötten bámultam magam elé. Szívből szólt, kemény volt és igazi. Legszívesebben azonnal újra kezdtem volna – vagy inkább visszaültem volna még egy kicsit abba a kényelmetlen székbe, ami annyira nyomta a derekam. Inkább nem mozdulok, de hadd hallgassam, ahogy az irodalom új hősei kaput nyitnak egy másik világra.

Köszönjük a Librinek a lehetőséget, és reméljük még sok hasonló programot szerveznek majd a közeljövőben!

Végül egy kis ízelítő a hangulatból: