Defekt

Defekt

Mindannyian valamilyen defekttel születünk. Valaki betegesen fél a pókoktól, bohócoktól, vagy épp a magánytól. Léteznek energiavámpírok és csak szimplán ijesztő emberek. Az én defektem sem sokkal jobb. Én nem félek a pókoktól, többnyire kimentem őket a cipők talpa alól. Nem rettegek a magánytól,és nem utálom a dörgést és villámlást. Az én defektem az, hogy nem szeretem a kommunikációt. Bizony nem vagyok egyszerű eset.

Amikor kislány voltam talán én voltam az egyetlen olyan gyerek az oviban, aki imádott egyedül játszani. Gyűlöltem a fogócskát, a számháborút és minden olyan tevékenységet, amikor felmerült az a lehetőség, hogy valaki hozzám fog szólni. Gyűlöltem, mikor kizökkentettek a saját világomból. Többnyire én maradt utoljára, mikor csapattagot kellett választani a röplabdához, amit természetesen szintén utáltam játszani. Tízóraimat leginkább egyedül fogyasztottam el és akkor voltam igazán boldog, ha magam lehettem. Hazaérve magamra csuktam az ajtót és egyedül játszottam. Sosem volt szükségem másra ahhoz, hogy jól érezzem magam. Nem akartam kihívni játszani a szomszéd gyereket, inkább elindultam egyedül és detektíveset játszottam a kutyámmal. Szomorúnak tűnhettem egy külső szemlélőnek. Olyan kislánynak, akit senki nem szeret és nincsenek barátai. Én azonban akkor voltam csak igazán boldog, mikor magam lehettem. Tinédzser koromig egyke voltam, így a szobafogságon kívül semmi nem akadályozhatott meg abban, hogy a saját világomban éljek. Azt gondolhatták mások, hogy egy totálisan elbaltázott, anyátlan gyerek vagyok, akivel otthon nem foglalkoznak a szülei, és majd biztos sorozatgyilkos leszek. Hát nem lettem. Csodálatos módon barátaim is lettek már a középiskolában. Nem mondom, hogy a menő csajok bevettek a csapatba, de megalapoztam néhány kapcsolatot a biztonság kedvéért. Ám a hajlamom, hogy elhessegessek magam mellől szinte mindenkit, tovább nőt velem. Így most is ugyanúgy elbújok a saját világomban, mint gyerekként. 

www.tumblr.com

Defekt hát ide, vagy oda, nem könyvelem el úgy, hogy rossz ember lennék. Olyan, aki önzően csak magával foglalkozik. Nem érzem azt, hogy jobban kéne nyitnom a világ felé. Boldog vagyok magammal és a csenddel, amit magamnak teremtek, ha úgy akarom. Jobban szeretnék olvasni, mint valakivel moziba menni. Néha kezdtem azt gyanítani, hogy talán skizofrén vagyok, mert alapjáraton mindig jól kijöttem az emberekkel. Mindenkivel megtaláltam a közös hangot és azóta is vannak igazán szorosnak mondható kapcsolataim. Többnyire igyekeztem leplezni azt a vágyam, hogy szívesebben mennék haza a macskámhoz olvasni, minthogy egy kávézóban üljek és beszélgessek arról, mennyire szeretem a macskám és milyen baromi jó könyvet olvasok. Ezek a pillanatok apró kis méregtabletták voltak, amiket mindig lenyeltem, mert úgy éreztem nem lehetek annyira introvertált, hogy egy szimpla délutánt ne bírjak ki egy olyan ember társaságában, akit egyébként szeretek és az életem része. Szerencsére minden új helyzetben be tudok illeszkedni, és minden munkatársammal jól kijövök. Amikor azonban arra kerül a sor, hogy kíváncsiak az életemre és elvárják, hogy én is az legyek velük szemben, megdől a szociális piramisom, mert a zsigereim üvöltik az agyamnak, hogy felesleges információkat kapok. Mondhatnánk úgy is, hogy nem érdekel. Meghallgatom, hogy a szomszéd milyen időközönként porszívózik és sajnálattal teli hangon hümmögök. Lelkesedve próbálok reagálni, mikor egy osztálytárs/kolléga meséli, milyen lekvárt főzött a nagymama. Belül, mélyen a zsigereimben azonban máshol járok. Ábrándozok, énekelek vagy épp egy novellát építek fel agyban.

Félreértés ne essék, vannak barátaim. Elméletileg szeretnek is engem. Azonban mikor ők jobban megismertek és felismerték ezen defektemet, elfogadták, hogy én tuti nem fogok velük menni mindenféle programra. Tisztában voltak vele, hogy többször mondok nemet, mint igen. Néha azonban túl messzire megyek. A legszégyenteljesebb tetteim azok voltak, amikor képes voltam fél órát várni az osztályteremben, csak azért, hogy minden olyan potenciális osztálytárs elmenjen a busszal, aki esetleg leült volna mellém. Ha pedig egy kolléga, vagy ismerős ül le mellém a buszon, az minden esetben azt jelenti, hogy társalogni szándékozik. Ekkor pedig tapintatlan vagyok, hogy bedugom a fülhallgatót, vagy elővennék egy könyvet a táskámból. Épp ezért nem teszem. Így ahelyett, hogy elmerülhetnék, az egyébként semmi fontosat nem tartalmazó gondolataimban, azt kell hallgatnom, hogy valaki beszél hozzám. Meghatározott időközönként bólintanom, csodálkoznom, vagy épp nevetnem kell. Ezt mesterien csinálom. A hozzám beszélő legtöbbször észre sem veszi, hogy épp annak a személynek a nevét próbálom kitalálni, aki a következő novellám főszereplője lesz, vagy fejben azt boncolgatom, hogy milyen régen jártam abban a kínai kajáldában, ami a kedvencem volt. Képes vagyok kizárni a külvilágot úgy, hogy az agyam zavartalanul arra fókuszálhasson, amire én akarom.

Defekt. Tuti biztos, mert képtelen vagyok orvosolni ezt a dolgot. Hiába próbálok szociális személy lenni és a meglévő négy barát mellé még gyűjtögetni, mindig rájövök, hogy nem fog menni. Hiszen kit akarok én átverni? Ilyen vagyok. Nem az embereket utálom, csak azt, amikor hozzám szólnak anélkül, hogy én azt akarnám. Talán jobban járnék egy lakatlan, macska alakú szigetre tévelyedéstől. Feltételezem, sokkal később csavarodnék be a magánytól, mint egy átlagos, extrovertált személy.

Furcsa, de mégis úgy vélem, soha nem fogom ezt kinőni. Mindig meglesznek az életemben azok a családtagok és barátok, akikkel szívesen töltöm az időm. Ugyanakkor mégis a legnagyobb kincs az lesz, ha egyedül lehetek a gondolataimmal és a képzeletemmel. Az én világom csak az enyém. Ennél fogva, ha akarom, mindenkit kizárhatok. Ha akarok hazudhatom, hogy éppen dolgozom, miközben csak egyedül akarok lenni a kuckómban, bűntudat nélkül. Kegyes hazugságok a világ felé, amit jobbára újra és újra el fogok követni.

Kiemelt kép: www.pinterest.com

Szerző:

Mindig is szerettem írni, de jó pár évig nem foglalkoztam ezzel a hobbival, mivel nem gondoltam úgy, hogy bárkit is érdekelnének a gondolataim. Aztán jött a Lendület Magazin. Először csak egy novellámat jelentették meg, aztán hirtelen azon kaptam magam, hogy szerkesztő lettem és egy zseniális csapat tagja vagyok, akiknek köszönhetően egy régi szenvedély újra lángra kapott. Azóta is igyekszem olyan dolgokról írni, amik mindennaposak és hasznosak, de egyik legfőbb motivációm, hogy olykor kiöntsem a lelkem.