A srác, aki megírta minden idők egyik verseskötetét – interjú Dékány Dáviddal

A srác, aki megírta minden idők egyik verseskötetét – interjú Dékány Dáviddal

deew

Pontosan 15 nap múlva jelenik meg Dékány Dávid első kötete, a Dunajcsik Mátyás Lehetőség első díjazottjaként. Viszont az olyan snassz lett volna, ha erről faggatom, ezért szinte minden mást megpróbáltam belőle kiszedni. A valóság persze az, hogy ezt az interjút pontosan egy éve próbáljuk összehozni. 

tumblr_nllzzaKHvi1u1p3p9o1_1280

Dávid egyértelműen olyan művész, aki megosztja az embereket. Néha provokatív, aztán meg azt érzed, hogy vajon milyen érzés lehet ennyire szeretni valakit. A legtöbbször pedig az ejt ámulatba, hogy hogy juthatnak ilyen képek valaki eszébe. És mindezt olyan természetességgel, hogy azt gondolom, ez az egész Dékány világ nagyon helyén van. 

 •

Sajnos egyre ritkábban használod a blogod. Kevesebbet írsz mostanában, vagy egyszerűen inkább kiposztolod Facebookra a gondolataidat?

Sok-sok évvel ezelőtt egy azóta törölt bloggal kezdődött az egész. Aztán 2010-ben Deczki Sarolta javaslatára elkezdtem rövidebb sorokba tördelni és irodalmi lapok szerkesztőségeinek küldözgetni az újabb írásaimat. Azóta költő vagyok, a bejegyzéseim pedig versek. Haha. Igazából ez ugyanaz a blog, csak nagyon szétszórva jelenik meg.

“Onnan hívtad fel a barátnődet,
és arról beszéltetek – hallottam bentről –,
hogy milyen íze volt, mert lenyelted.
Én akkor rögtön utánaolvastam a neten,
és csak ezután kezdtem odafigyelni
a táplálkozásra.”

(Százhuszonhat)

Az írásaid nagy része tartalmaz olyan gondolatokat, melyek sokak számára talán nehezebben emészthetőek. Mindig így írtál, vagy egyre inkább rájöttél arra, hogy úgymond megengedheted magadnak? Például hallottam, hogy Simon Márton szándékosan kezdett el kísérletezni olyan szavakkal, amikről először azt gondolta, hogy soha nem írná bele egy versbe.

A lenyelt ondó nehezen emészthető? Hmm… Amúgy nem tudom, hogy kik azok a sokak. Én még senkitől sem hallottam, hogy zavarnák az ilyen mondataim, ennél nagyságrendekkel durvábbakat is leírtak már nagyon régen. Az ondó lenyelésén szerintem nincs is semmi meghökkentő, a leghétköznapibb dolgok egyike. Gondolj bele, hány ember csinálta már. Valószínűleg te is. Marci az elefánt szó kapcsán mondott ilyesmit, igen. Én nagyon szeretem, ha egy szöveg már a szavak szintjén is izgalmas, úgyhogy soha semmiről sem tartottam kizártnak, hogy bekerüljön egy versembe.

Hogy állsz a kritikákkal? A Literán akadtam egy bájos kommentre: „Ennyi zagyvaságot már régen olvastam! Ez még csak nem is polgárpukkasztó: ez lapos.”

Igen, láttam, ez egy aranyos hozzászólás. Nem tudom, ki mondta neki, hogy itt most polgárpukkasztás következik, de nagyon elhitte. Az olvasói vélemények fontosak, de ha száz lájkonként befut egy ilyen, az teljesen rendben van. Ráadásul én is szoktam hasonlókat írni mások verseihez, úgyhogy fura lenne, ha pont én csinálnék ebből ügyet.

“Idefelé egy közlekedési tábla oszlopába
és a vállamba kapaszkodva hánytál,
és azóta azon gondolkodom,
vajon jelent-e valamit,
hogy épp olyan alakja volt,
és hogy lehet-e egyáltalán hányásból jósolni.”

(Éjszakai ügyelet)

Akaratlanul is felmerül bennem a kérdés, hogy mennyire merítesz a saját életedből? Tudod, olvasom, és folyton bevillan, hogy tényleg lehányt az a lány?

Nem, soha senki sem hányt le. A versben nincs is ilyen, mert ebből a mondatból nem derül ki, hogy hova hányt, de egyébként a járdára. A legtöbb szövegem címe alá oda lehetne írni, hogy based on a true story, szóval nem feltétlenül szóról szóra igazak. Az alapötlet általában saját élményből jön, aztán továbbgondolom, vagy levágok belőle, ha úgy jobbnak érzem. Gyerekkoromban a rengeteg késés, lógás, betört ablak és ilyenek miatt elég sokszor meg kellett magyaráznom a dolgokat. Ahhoz képest most egy-egy vers történetét kiszínezni semmiség.

10410317_758685957549940_3622680117948669465_n

Kabai Lóránt úgy fogalmazott, hogy „gyakorlatilag körbepublikáltad szinte az összes folyóiratot.” Fontosak számodra ezek a megjelenések? Rengeteg olvasó kérdezi tőlünk, hogy hogyan kaphatnak szakmai kritikát. Gondolom számodra ezek azért elég nagy elismerések.

Lóri olykor (érzésem szerint azért általában indokoltan) túlzásokba esik. Csak azokban a folyóiratokban és azokon az online felületeken publikáltam, amiket jónak tartok, pl. az teljesen elképzelhetetlen, hogy az Irodalmi Jelennek bármit is küldjek. Amúgy inkább az elején fontos az ilyesmi. Emlékszem, amikor először láttam nyomtatásban a nevemet, majd’ összehugyoztam magam. Most viszont már nem sok értelmét látom annak, hogy egy írásom megjelenjen egy olyan lapban, amit csak pár irodalmár olvas – feltéve, hogy kap tiszteletpéldányt. Ez ma már inkább csak presztízs. Most az lesz, hogy csinálok egy Tumblr-t, és az újabb szövegek nagyrészt ott fognak megjelenni, elvégre az lenne a cél, hogy minél több emberhez eljusson a cucc. És hogy honnan kaphatnak szakmai kritikát? Fogalmam sincs, erről kérdezzetek valaki olyat, akinek ez a szakmája.

“Meg akarok felelni valakinek, aki már nincs.
Mint a fiú, aki az apja halála óta
magánál hordja a tőle kapott zsebkést,
szabadságot vesz ki, hogy horgászni mehessen,
családot alapít, hogy öröklődjön a név,
és próbál minél kevesebbet gondolni
a kamaszkori legjobb barátjára,
akit egyszer megcsókolt.”

(Zsebkés)

Kik jelenleg a példaképeid?

Shaquille O’Neal, Sarah Connor és Ian Malcolm.

Mire vagy a legbüszkébb, amit az írás kapcsán elértél?

Amikor még nem fedte fel magát a szerző, akkor egymástól függetlenül ketten is azzal gyanúsítottak, hogy én írom az Otthon maszturbálok blogot.

Valljuk be a motelszobát,
ahol a takaró alatt olyan állatfajok
bújtak szorosan egymáshoz,
amiknek nem lehet közös utódjuk.

(Botrány)

Hogy állsz azzal a bizonyos, még meg nem jelent könyvvel?

Darwin Motel a címe, és olyan, mintha David Attenborough rendezte volna a Ken Parkot. Április 11-én jelenik meg a Librinél, bemutató a Corvintetőn – gyertek el, ha kedves az életetek. Dunajcsik Mátyás szerkesztette, aki nemhogy ráérzett a versekre, hanem konkrétan beköltözött a kötetbe, és nagyon durván rendet rakott.

tumblr_nlkfpbG8Cd1u1p3p9o1_1280

Hogyan születnek az írásaid? Sokszor csak egy papírfecnire/mobilba jegyzetelsz napközben? Vagy hogyan képzeljük ezt el?

Általában előre kiválogatom az írásjeleket, hogy most pl. 86 k, 65 z és 13 ö betűt, 48 vesszőt meg egy kettőspontot fogok használni stb., és ezekből rakom össze a szöveget. Ami kimarad a végén, az lesz a címe.

“Egy turista ma is készített olyan fényképet,
amin elsétálok a háttérben.
Nemsoká hazaviszi,
és egy másik időzónában,
egy másik kontinensen megmutatja
a családjának, az ismerőseinek,
és számomra teljesen idegen emberek
egy ismeretlen nyelven
egy olyan fotóról fognak beszélni,
amin épp rád gondolok.”

(Jetlag)

Hogy kezdtél el írni? Már az első publikációiddal is elégedett voltál, vagy hosszú volt az az út, mikor már azt érezted, hogy ez így most jó? Esetleg szoktál-e mosolyogni a régebbi írásaidon, mert ma már máshogy látod?

Írni még ovis koromban tanultam meg otthon, nagy nyomtatott betűkkel – azóta is őket használom, ha lehet. Így kezdtem. Aztán ahogy már mondtam, a versírás a blogolással indult, az első nyomtatott publikációm két, korábban már megjelent bejegyzés volt. Utólag visszaolvasva találok vicces részeket, de olyanokat is, amiket már teljesen elfelejtettem, pedig egész jók. Közben persze mindig azt érzem legjobbnak, amit épp csinálok.

Vannak olyan alkotók, akik válogatás nélkül minden írásukat tökéletesnek ítélik, és a mennyiség a minőség rovására megy. Sokat szelektálsz? Esetleg elő szokott kerülni a fiók aljából olyan írás, melyet tovább írsz, mert mondjuk megért benned?

A Librinek küldött első kézirat 44 versből állt, ezek közül 22 került be a végleges verzióba, amiben 38 szöveg szerepel, szóval igen, sokat. A régieket nem szoktam továbbírni, inkább csak egy-egy szókapcsolatot, képet, mondatrészt, ilyen apróságot használok fel. Jó 10 évvel ezelőtt kezembe került valami nagyon fontos antológia, amiből csak arra emlékszem, hogy rengeteg öreg szerző volt benne, akiket olvasva végig arra gondoltam, hogy ők vagy már csak megszokásból írnak, vagy nagyon elfelejtettek szelektálni, ráadásul valamiért senki sem szól nekik, hogy ez szar, ideje lenne abbahagyni. Nem tudom, hogy leszek-e valaha öreg, de ha igen, akkor oda fogok figyelni erre. Ha már nem megy, akkor inkább kisétálok az erdőbe télen, egyedül, fegyvertelenül, és megvárom a farkasokat. Lol.

Napok óta esik.
A szóközöknél már ez a vers is beázott.
Mire elolvasnád,
a legfontosabb sorok is el fognak mosódni.

(Napok óta)

Végül pedig, mit üzennél azoknak az olvasóknak, akik eddig nem voltak elég bátrak, hogy másoknak is megmutassák az írásaikat?

Hagyják abba az írást. Ha már ahhoz sincs bátorságuk, hogy megmutassák másoknak, akkor tényleg semmi értelme.

11008481_912068725510153_5337283556434931540_n

Ez pedig az esemény a nagy-nagy közös kötetbemutatóhoz, gyertek el Ti is!

A másik jó hír pedig az, hogy ezt még folytatjuk!

Dávidnak köszönöm a válaszokat, egy élmény volt! Külön köszönet Simon Mártonnak, hogy kölcsönadta nekünk az interjú címét! 

Hálás vagyok, hogy vagytok nekünk! ♥

 

Dékány Dávid facebook, tumblr