Dézi és a tintatündér

Dézi és a tintatündér

Dézi azon kevés gyermekek közé tartozott, akiket nem zavart különösebben, hogy a nap minden órájában csak az izgalmasabbnál izgalmasabb könyvek társasága szórakoztatja. Lebilincselték a varázslatos történetek, melyek az intézet könyvtárának polcain lapultak, és melyek korántsem voltak olyan szokványosak, mint ahogy azt a közönséges szemek látni vélték. Az ott lakó tanulók igen furcsának találták Dézi viselkedését, ezért barátainak száma is szerfelett csekélynek bizonyult. A grandiózus iskola kőfalai és misztikus kertje kellő táptalajt biztosítottak a kicsiny lány egyszerű körülmények között is szárnyaló fantáziájának. Azonban túl a terebélyes bokrok szépen metszett levelein, egy vad erdő sötét fenyvesei magasodtak. Mivel szentül hitte, az erdő mágikus lények otthona, Dézit folyton-folyvást gyötörte a kíváncsiság és csupán arról ábrándozott, hogy egy szép napon majd lát egyet közülük.

https://hu.pinterest.com/pin/434878907755869279/

Borongós ködfelhők gomolyogtak az iskola tornyai körül, ami arra engedett következtetni, hogy ennél hétköznapibb reggelt talán még nem is hordott a hátán a Föld. Pedig valakinek ez volt a világon az egyik legkülönlegesebb nap. Dézi éppen tizenharmadik születésnapjára ébredt. Az esőcseppek fürgén szaladgáltak az üresen kongó könyvtár színes ablaküvegén. Dézi már megszokta a csendességet, csak az állát támasztó könyvtáros kisasszony halk lapozgatásának sercegését lehetett hallani. Mikor végre sikerült szerteágazó hosszú haját megregulázni és egy kócos fonatba fésülni, Dézi nekilátott a mennyezetig érő polcok végeláthatatlan tanulmányozásának. Miután szokatlan módon hamar dűlőre jutott a bő választékkal, egy koboldokról szóló vaskos, zöld mesekönyvvel a kezében bekucorodott szokásos helyére az ablak mellé. A háromemeletes, fából épült helyiség szintjei között guruló csigalépcsőkkel lehetett közlekedni. Maga volt a mennyország a régi papírok átható illatával, melyet égő gyertyák terjengő füstje tartósított. Dézi, úgy a könyv felénél tarthatott, amikor egyre közeledő léptek kopogása kezdett visszhangozni a könyvtár falai közt. Pénelopé kisasszony tűsarkainak szapora csengése a terem közepén ért véget, amikor is a szoros kontyot viselő, cingár hölgy fontoskodva elkiáltotta magát.

–   Tájékoztatásul közlöm, hogy aki hivatalos a ma délutáni Glamis kastélyba szervezett kirándulásra, az délután kettőkor gyülekezzen az udvaron! – jelentette  ki szempilláit oly gyorsan rebegtetve, hogy azt egy lepke is könnyűszerrel megirigyelte volna. Miután nyugtázta, hogy felesleges volt egyetlen diákra fecsérelnie a csábos előadást, pöffeszkedve sarkon fordult és kiviharzott a könyvtárból.

Dézi teljesen elfeledkezett a kirándulásról és meglepetten bámult az ölében heverő könyv egyik rajzocskájára. Az ábra egy bohókás manót ábrázolt, kinek négylevelű lóhere csüngött a kezében. Egy pillanatra úgy tűnt, mintha a lányra kacsintott volna, mire Dézi megdörzsölte álmos szemeit, majd nyomban vissza is tette a poros kötetet a polcra. Izgatottan rohant tovább emeleti szobájába, hogy összekészítse a délutánhoz szükséges túlélőfelszerelés elengedhetetlen kellékeit, úgy, mint a szelleműzési vállalatához saját kezűleg készített névjegykártyákat vagy a kastély térképét, melyet az egyik enciklopédiából másolt ki egy díszes szalvétára. Mire elkészült, az udvar is megtelt kirándulókkal. Pénelopé, a titkárnő és Margó kisasszony, az ügyeletes idegenvezető szorgosan számolta a jelenlévő tanulókat. A zsibongó gyerekek gumicsizmás lábai már ott toporogtak a kerítés melletti sártócsában, indulásra várva. Ekkor azonban az erdő szélén Dézi különös jelenségre lett figyelmes. Egy szarvas és egy őz állt az óriási fenyvesek tövében. Dézi még soha életében nem látott ilyen csodás teremtményeket. Teljesen lenyűgözte őt azok meleg barnasága és a csillogó, halványsárga fény, mely körbevette őket. Az állatok is őt vizslatták gombszemeikkel, hegyes füleiket forgatva, mintha hallanák a lány szapora szívverését. Mire Dézi feleszmélt, a hangoskodó csapat már a kerítés túloldalán lépdelt az ösvényen, ő pedig továbbra is csak mozdulatlanul állt és nézte az őz kecses mozdulatait, mellyel a pompás szarvas körül ugrándozott. Olyannyira megfeledkezett a külvilágról, hogy észre sem vette, folyamatosan közeledik az állatokhoz. Habár már az erdő szélére ért, azok nem rettentek meg a léptei alatt csörgő falevelek hangjaitól. Sokkal inkább tűnt úgy, mintha arra várnának, hogy a lány kövesse őket. Mikor Dézi már egy karnyújtásnyira volt, a szarvas megtorpant és szélsebesen futni kezdett, nyomában a könnyeden szökdécselő őzzel. Dézi minden erejét összeszedve neki iramodott a sűrű bozótosnak, követve a hátra maradt őz nyomait, egészen befelé a sötét erdőbe. Csak futott és futott, mintha kergették volna, meg sem állt egészen addig, amíg a messzeségben meg nem látott egy apró fénypontot. Úgy nézett ki, akár egy szentjánosbogár és mikor az állatok elérték, köddé váltak.

https://hu.pinterest.com/pin/533746993318714880/

Dézi nem hitt a szemének. Mikor közelebb ért, akkor látta csak, hogy a távolból világító, bogárnak tűnő apró pont valójában egy fényesen ragyogó tükör. A tükör kerek volt és szerteágazó, gyökérszerű lábakon állt. Aranyszínű keretén csupa ismeretlen, kacskaringós motívum díszelgett. Ám Dézi hiába forgott előtte jobbra és balra, saját tükörképe helyett kizárólag a mögötte terebélyesedő fák törzseit látta. Miközben egyre közelebbről méregette a különös tárgyat, hirtelen patadobogásra lett figyelmes. A korábban látott őz vágtatott egyenesen felé, olyan gyorsan, akár a villám. Mire feleszmélt, az állat nedves orrával Dézi hátának ütközött, a lány pedig a tükör üvegének ürességébe zuhant. Percekbe telt, mire ki merte nyitni szemeit. Elolvasott könyveinek tekintélyes száma ellenére, ötlete sem volt, hogy hová is kerülhetett, arról meg még kevesebb, hogy hogyan. Mikor körülnézett a poros kis helyiségen, ahol üvegcsék, seprűk és felettébb érdekes illatú bőrerszények sorakoztak, örömmel nyugtázta, hogy egy közönséges takarítószertárban van.

Biztosan alvajáró vagyok, és ez az egész csak egy álom volt – gondolta magában, majd magabiztosan lenyomta a szertár ajtajának bunkós rézkilincsét. Ahogy az ajtó kinyílt, egy teljesen új világ tárult fel a lány szeme előtt. Mindenhol aprócska zöld lények szaladgáltak, sürögtek forogtak, beszélgettek, alkudoztak. Csörögtek az aranyérmék, röppentek a kalapok és csak úgy sisteregtek a pennák, a terem túlsó végében álló óriási fapulton. A falakról lógó festményekről mindenhonnan egy rendkívül piros orcájú, levélszínű kabátkát viselő alak mosolygott le negédesen, az ajtó feletti címeren pedig ez állt: Mr. Leprechaun tintaboltja. Dézi riadalmában magára csukta a súlyos ajtót, majd pár perc múlva, összeszedve bátorságát kilesett a kulcslyukon. A kis lények tülekedtek és furcsábbnál furcsább dolgokat kiabáltak. Az egyik köpcös, vörös szakállas kisember egyszer csak a levegőbe röpített egy szép, fehér tollat és elkiáltotta magát.

– Ó, a koboldok aranyára! Elfogyott a tinta! Ambrózia! – üvöltött a törpe teli torokból. – Ambrózia! – úgy tűnt, hogy bárki is viseli ezt a nevet, nem hallgat rá.

– Belzebubra! Hol van már ez az Ambrózia?! Mindig csak lopja a napot azokkal a semmirekellő szivárványvadászokkal. Na, várjon csak, majd én…

– Itt vagyok már, itt vagyok! – hangzott egy vékony kis hang, de Dézi akármerre tekintgetett, senkit sem látott.

– Na végre! Hát Mr. Leprechaun nem fizet nektek elég ezüst gubront, hogy így lopjátok a napot? – Kellemetlenkedett a manó, aki most egy új tollat igyekezett levenni az egyik magasabb polcról.

– Hagyja csak Uram, majd én! – ekkor Dézi kishíján felsikoltott. A polc tetején egy kicsiny tündér repdesett, majd fogta az egyik ékes tollat és belemártotta az újonnan hozott tintatartóba.

– Szüksége van még valamire Mr… – és ekkor a tündér kikerekedett szemei összetalálkoztak Dézi meglepett tekintetével. A lánynak úgy tűnt, mintha már órák óta bámulnák egymást. Mikor hirtelen újra magához tért a kábulatból, azon nyomban elbújt a legközelebbi üvegcsékkel megpakolt szekrény mögé. Az ajtó kilincse azonban halkan megremegett és Dézi apró szárnyak libbenését hallotta, majd éktelen ricsajt, mintha csak gyöngyök százai szaladtak volna szerteszét. A tündér nekirepült az egyik tárolónak és olyannyira elveszítette egyensúlyát, hogy egyenesen Dézi ölébe pottyant. Meglepetésüktől mindketten felugrottak és elképedve emelték szájuk elé kezüket.

– Te egy ember vagy! – formálta az alig hallható szavakat a kis tündér.

– Te meg egy tündér? – kérdezte meghökkenve Dézi, majd eszébe ötlött egy igen fontos apróság. – Hol vagyok? – aztán még egy. – És hogy jutottam ide? – végül már csak úgy záporoztak fejében a kérdések. – És milyen lények ezek? Ugye ez csak egy álom?

– Doras falvában vagy, Nurd-völgy tartományában, Koboldföldén. Doras, az ír nyelvben ajtót jelent. Ez a falu választja el az emberek és a koboldok világát.

– Koboldok? Ugye csak viccelsz velem? – Dézi rögvest megbánta azt a sok-sok fantáziaszülte történetet, melyet korábban elolvasott. Sokkal inkább gyanakodott arra, hogy az erdőben eltévedve, véletlenül megevett egy furcsa gombát és most mindez csak a képzeletének szüleménye.

– Nem, nem viccelek. Miért tennék ilyet? – cincogta a kis tündér zsörtölődve, kinek halványkék, áttetsző szárnyai és tűzpiros haja volt.

– A nevem Ambrózia. Tintatündér vagyok. Téged, hogy hívnak?

– Én Dézi vagyok. Örvendek Ambrózia. Te itt dolgozol? – bökött a tündérke tintafoltos arcocskájára hozzá képest hatalmas ujjaival.

– Igen. Ez Mr. Leprechaun tintaboltja, a legjobb messze a környéken. A színeket maguk a szivárványvadászok szállítják nekünk, és mi festéket készítünk belőle különféle tintákhoz.

– Szivárványvadászok? – csodálkozott Dézi egekbe szökő szemöldökkel.

– Pontosan. Hát nálatok nincs ilyen? – a zavart lány tiltakozva rázta fejét.

– Esetleg azt nem tudod, hogy hogyan juthatok vissza? Ha észreveszik, hogy eltűntem, annak nem lesz jó vége.

– Keresünk neked egy átjárót, ne félj! – nyugtatta Dézit Ambrózia, azzal a szekrény mögötti ruhakupacra mutatott.

– De mindenekelőtt fel kellene venned egy álruhát, így roppant mód feltűnő vagy.

https://hu.pinterest.com/pin/569916527816781468/

Miután Dézi magára öltötte a sötét csuklyás, hosszú köpenyt, mellyel leginkább egy gonosz boszorkára emlékeztetett, a tündér kíséretében kilépett a zsúfolt tintaboltból, egyenesen a macskaköves kisutcára. Az utca telis-tele volt soha nem látott lényekkel, lomha óriásokkal, groteszk manókkal és bosszankodó koboldokkal. Ambrózia, miközben sétáltak az utcákon, türelmesen válaszolt Dézi minden kérdésére. Elmesélte, hogy a koboldok a kelta népek leszármazottjai, és hogy az emberekkel folytatott évszázados háború után kényszerültek le a föld alatti világba. Azt is elmagyarázta Dézinek, hogy a szarvasok varázslatos teremtmények, ugyanis elvezetnek a világok közötti átjárókhoz, ezért kötött ki Dézi is a mágikus tükörnél.

– Áh, meg is érkeztünk! – Ambrózia egy óriási, égig érő fa törzsére mutatott, melynek lombja valahol az ég végtelenjében nyújtózott.

– Ez az átjáró? – Dézi csak kapkodta fejét a sok furcsaság közepette, miközben igyekezett a legkevésbé feltűnő lenni. Egy szórakozott árus így is gyanút fogott, amikor Dézi nem fogadta el portékáit, melyeket egy hatalmas piros ernyőből árult. Volt ott tündérnyílhegy, hétmérföldes csizma és még kísértetkönny is, minden, ami csak szem szájnak ingere.

– Ne törődj Humbertóval, Dézi. Igazi szélhámos! – kuncogott a tündér. A méretes fa, mely előtt Dézi úgy állt, mint akinek földbe gyökerezett a lába, nem pusztán egy közönséges cédrus volt.

https://hu.pinterest.com/pin/468233692479565585/

– Ez a Suttogó Cédrus – kezdett bele Ambrózia. – A fa olyan magas, hogy elér egészen oda, ahol eltávozott szeretteink alszanak. Így a legenda úgy tartja, hogyha a törzsének dőlve alszol el, álmodban a fa elsuttogja a mennyben lakó lelkek üzenetét, melyet már nem volt lehetőségük elmondani. – Dézi alig kapott levegőt a sok varázslat láttán és már egyáltalán nem szeretett volna felébredni ebből az álomból.

– De sietnünk kell, hamarosan keresni fognak! – figyelmeztette Ambrózia, majd letérdelt a tekintélyes fa tövéhez, és becsusszant egy apró üregbe. Dézi csak állt ott tátott szájjal bámulva a tündér hűlt helyét, mire csakhamar meghallotta annak visszhangzó kiáltását.

– Gyere Dézi! Keress egy megfelelő üreget! Csak bátran! – erre a lány nagy levegőt vett, majd az egyik nagyobbacska lyukba lógatta lábait, lendületet vett és beleugrott. A fa gyökerei akár a csúszdák, úgy kanyarogtak össze-vissza a sötétben. Girbegurba járatokat formáltak, melytől az egész olyan volt, mint egy földalatti alagútrendszer. Dézi egy-egy járat csatlakozásánál, mintha alakok árnyait látta volna tovasuhanni. Mire kettőt pislogott, már repült is ki egészen a jókora tölgyes üregén keresztül a puha pázsitra, hátrahagyva a gyökéralagutat. Meglepődve tapasztalta azonban, hogy Ambrózia továbbra is fürgén repdes körülötte.

– Na, hogy tetszett? Mi itt, Koboldföldén a gyökereken keresztül jutunk el egyik pontból a másikba. Nagyon gyors, biztonságos módja ez az utazásnak és ami talán a legfontosabb, hogy felettébb izgalmas is – lelkendezett a tintatündér.

– Azt hittem, hogy ez már hazavezet. – álmélkodott a fejét riadtan kapkodó Dézi.

– Nem nem! Ez még csak Nurd-völgy tartományának széle. Ha jól tudom, itt van az a könyvesbolt, ahol emlegettek egy őrizetlen átjárót. Induljunk! Lassan beesteledik! – nógatta Ambrózia a földön elterülő lányt.  

– Ezek szerint, most Nurd-völgyben vagyunk? – Dézi igyekezett lépést tartani a mozgékony kis tündérrel, aki legalább olyan gyorsan csapkodta szárnyait, mint Pénelopé kisasszony a szempilláját.

– Pontosan! Hiszen már mondtam neked! Ezenkívül még van hat tartomány, mely a világunkhoz tartozik. Ott van például a Rundgal-rengeteg. Zárkózott népek lakják, amit nem is csodálok, hiszen nem a legszebb teremtmények. Vagy ott van az Omorus-orom, ahol naphosszat csak parádéznak és szégyenszemre elhanyagolják a természettel kapcsolatos teendőket. A Sionir-szoros, az a ritka lények otthona, Elgardinia pedig az én otthonom. Ott élnek a tündérek. Mi vagyunk a legtiszteletreméltóbb lények ezen a világon – emelte fel büszkén parányi fejét Ambrózia.

– És mi a hetedik? – kíváncsiskodott Dézi, mikor a titokzatos könyvesbolt elé érkeztek.

– Ó, hát a hetedik az egy nagyon gonosz királyság. Zordzug távol fekszik a többi tartománytól. Oda senki, semmilyen körülmények között nem teszi be a lábát. Nem úgy, mint most mi ebbe a könyvesboltba – azzal Ambrózia beszökkent a bolt bejáratán, az ajtócsengő fülsértő csilingelésének kíséretében.

– Mondamorzsa könyvbazár – vigyázz, ha a könyv bezár! – olvasta Dézi a bolt bejárata fölé vésett feliratot, majd eltűnt a tündér mögött a szürke homályban. A könyvesboltban senki nem tartózkodott. Csupán a polcokon roskadozó ezeréves kötetek és a plafonról lelógó, üres lámpaernyők alkották a helyiség bútorzatát. Ambrózia fodros kis szoknyájával elsuhant a polcon magányosan heverő gyertyacsonk fölött, mire az egyszeriben fellobbant. A tündér hosszas keresgélést követően végül leemelt egy igen súlyos kötetet, mire az egyenesen a koszos fapadlóra húzta őt.

– Ez lesz az! Megtaláltam! – nyöszörgött a piszkos parkettán az izgága Ambrózia.

– Add csak, majd én segítek! – emelte fel Dézi a szerencsétlen kis tündért.

https://hu.pinterest.com/pin/200269514653819629/

– Ó, köszönöm! Így már sokkal jobb. Tehát, lapozd fel a hatszázhetvennyolcadik oldalon, aztán állj távolabb. Hamarosan hazajuttatunk, ne félj, drágám!  – hangzott az utasítás, majd egyszeriben vakító fényesség szökött fel az ismerősnek tűnő lapok közül. Dézi kissé elszomorodott, hogy máris búcsút kell vennie ettől a fantasztikus helytől és újdonsült barátjától, de Ambrózia megígérte neki, hogy amint tudja, meglátogatja valahogy.

– De csak akkor, ha kapok abból a különleges tintából, amihez még szivárványvadászok sem kellenek – nevetett a tündér, majd egy nagy puszit nyomott a lány homlokára.

– Természetesen! – mosolygott Dézi lelkesen, majd követve a tündér utasításait belelépett a széttárt, fényesen ragyogó könyvlapok közé, majd tovatűnt a semmiben, mire a könyv kemény borítója bezáródott.

Madárcsicsergés hangzott a kitárt ablakok felől, és napsütés szűrődött be Dézi szemeinek keskeny résén át. A könyvtár egyik hatalmas körasztalánál ült, arcán az alatta elterülő könyv címének nyomott mintáival. Mikor észbe kapott, izgatottan forgatta fejét körbe és körbe, de a könyvtár ugyanolyan eseménytelennek bizonyult, akárcsak máskor. A könyvtáros kisasszony lapozgatásán kívül, továbbra sem törte meg semmi a csendet. Dézi nagyot sóhajtva dőlt hátra a kemény széken, mikor világossá vált számára, hogy az egészet csak álmodta. Csalódottan horgasztotta le fejét, melyet most iszonyú nehéznek érzett. Ekkor hirtelen megpillantotta az asztalon heverő zöld kötetet, mely tökéletes mása volt annak, melyen át álmában utazott egészen Nurd-völgyből, a koboldok varázslatos világából. Izgatottan gyűrte a lapokat, mire eljutott egészen a hatszázhetvennyolcadik oldalig.

A hatalmas, sárga papírról egy tűzpiros hajú, kék szárnyú tündér rajzolt alakja nézett vissza rá. Dézi arca felderült az ámulattól. Mikor már összecsukta volna a kötetet, a tündér szemhéja megrándult, mintha csak a lányra kacsintott volna.

– Gyerekek! Tíz perc múlva indulunk a Glamis-kastélyba! Mindenki gyülekezzen a kapunál! – Dézit a kertben ordibáló Margó kisasszony rekedtes hangja zökkentette ki álmodozó hangulatából. Soha nem tudta meg, hogy amit átélt, az valóban megtörtént-e, de egy dologban biztos volt.

Ez volt élete legjobb születésnapja.

Kiemelt kép: https://www.google.hu/searchq=fantasy+book&client=opera&hs=tJ0&source=lnms&tbm=isch&sa=X&ved=0ahUKEwjslJDvqZDUAhVMOBQKHX-nAU4Q_AUICigB&biw=1280&bih=690

Szerző:

Kazsimér Nóri
"Amikor életem végén Isten elé állok, remélem, hogy nem lesz semmiféle olyan kis tehetségem, amire azt mondhatná, hogy nem használtam ki." /Erma Bombeck/

Szólj hozzánk!