Diagnózis: Társfüggőség

Diagnózis: Társfüggőség

Manapság el kell gondolkozni azon, hogy mennyi mindentől képes függni az emberi szervezet. Nikotin, az alkohol és társai. Na de mi van akkor, ha nem a szervezetünk függ valamitől, hanem az elménk és a lelkünk? Ez egy apró történet arról, milyen mélységben szabdalta szét a szívemet a szingliségtől való félelem.

Napjainkban a temérdek függőséget okozó dolgok mellett a szívünk sem lehet biztonságban. Sajnos a szerelemmel kapcsolatosan nem csak az a személy lehetünk, akit megbántanak, elhagynak. Ugyanúgy beleeshetünk abba a csapdába is, amit magunknak állítottunk fel, természetesen akaratunkon kívül. Többnyire mindannyian tisztában vagyunk a saját gyengeségeinkkel, hibáinkkal. Ha nem is magunktól jövünk rá, mindig van egy legjobb barátnő/barát, aki ezekre rávilágít. Érdemes odafigyelni környezetünk véleményére, mert ahogy mondani szokták: egy külső szemlélő többet lát. Nálam is pontosan ez a helyzet, mivel többször is megkaptam a barátaimtól, hogy képtelen vagyok a szingliségre, valamint arra, hogy önmagamtól legyek boldog. Nekem mindig szükségem van egy társra, aki mellettem, mögöttem áll. Szinte biztos vagyok benne, hogy sokan átéltétek már ezt az időszakot.Mióta csak elcsattant életem első csókja, vágyom arra, hogy valaki megadja nekem az állandóságot és azt az érzést, hogy tartozom valakihez. Tinédzserkori baklövéseim után azonban átestem a ló túloldalára, mert egy hosszabb kapcsolat végeztével a szívem annyira vágyott a szeretetre, hogy a szingliség gondolata is elborzasztott. Ez ma úgy néz ki, hogy amint véget ér egy kapcsolatom, belevetem magam egy másikba, annak reményében, hogy az majd működni fog. Nálam létezik A kapcsolat, majd A kapcsolat utáni kapcsolat. Furán hangzik, tudom, de ösztönösen keresem a következő „áldozatomat”. Jó, nem vagyok én ragadozó, egyszerűen csak nem bírok szingli lenni. Szükségem van valakire, akivel megoszthatom a mindennapi dolgaimat, akihez közel kerülhetek testileg és lelkileg. Ez persze nem jelenti azt, hogy az intim pillanatokat is elsietem. Dehogy, szimplán csak mindig van az életemben egy bimbózó kapcsolat, vagy egy személy, akivel hamarosan lesz valami.

Kép: Szekeres Levente Sebestyén

Sajnos, vagy épp szerencsére azt a jelenséget sem ismerem, mikor elhagyják az embert. Sosem vártam meg a pillanatot, és mindig én voltam az első, aki kimondta a szőrnyű igazságot, ezzel védve magam, még akkor is, ha én még megmenthettem volna a kapcsolatot. Így hát többnyire én szakítok, ami volt már fájdalmas, bűntudattal teli, de az is előfordult, hogy csak gyorsan túl akartam lenni rajta. Ezzel talán nem is lenne különösen nagy baj, hogy a szakítás utáni időszakot úgy élném meg, mint ahogy a nagy könyvben meg van írva. Nem szoktam sírni, hajszínt váltani és romantikus filmeket nézni addig a pillanatig, amíg nem marad több könnyem. Ha kimondtam, vagy kimondtuk a boldogító nemet, számomra onnantól bezárul egy ajtó. Bezárom az ajtót, majd olyan messzire hajítom a kulcsot, amilyen messzire csak képes vagyok rá. A lezárt ajtó mögé rejtem el a bánatot, csalódást és reménytelenséget. Így mindenkinek könnyebb, és új emberként folytathatom az életemet. Ennek az elfojtós módszernek „köszönhetően” teljesen üressé válok, mintha az összetört szívem soha nem lett volna épebb. Sokkal könnyebb feldolgozni valamit, ha egyszerűen felvesszük a maszkot és eljátsszuk, hogy sosem voltunk boldogabbak és kiegyensúlyozottabbak. Marhaság. Egy idő után mindig belebotlok abba a kulcsba, és ha nem is megyek vissza az ajtón, be-bekukucskálok rajta.

Egy-egy emléket előkotrok a halomból, majd utána a többi is jön magától. Áramlik be a szívembe, és hirtelen minden erőfeszítésem hiábavaló munkának tűnik, hiszen visszatérek oda, ahol a part szakad. Ez az érzés igazán akkor volt elviselhetetlen, mikor az első olyan kapcsolatom ért véget, amit örökre szántam. Több hónap telt el az álarc mögött, mikor a kulcs szinte az ölembe hullt, az ajtó mögül pedig lavinaként tört ki a fájdalom. Ekkora természetesen már új kapcsolatom volt, ami ezzel a lendülettel tönkre is ment. Hiszen nem fogok tudni megszeretni majd valakit, ha még nem engedtem el az előző személyt. Így sorozatosan előfordult, hogy totál feleslegesen kezdtem bele egy kapcsolatba. Inkább csak menekülés volt, hogy felejtsek, és elzárva tartsam azokat az emlékeket és gondolatokat, amiket nem akartam többé felszínre hozni. Újra és újra beleestem a saját hibáimba, dacára annak, hogy mindez várható volt. A saját összetört szívem törte darabokra másét, ezért aztán a bűntudattal is meg kellett küzdenem, ami talán elviselhetetlenebb volt, mint a saját fájdalmam. Ez az időszak azonban szerencsére kezd a múltba veszni. Kezdem megtanulni, hogy nem elég az, hogy számomra mit jelent a szerelem. Magamévá kell tennem a másik érzelmeit és egy tökéletes szimbiózist létrehozni. Most ezen dolgozom, és meglepően jól működik a dolog. Hogy örökre szól-e? Nem tudhatom, de minden csak hozzáállás kérdése. Bízom és hiszem, mert megtaláltam a számomra létező egyetlen szerelmi szent háromságot:

Humor. Vonzalom. Gondoskodás.

Írta: Pintér Dóra

Szerző:

Pintér Dóri

Az a fajta lány vagyok, aki akkor létezik, ha írhat. Mindig is arról álmodtam, hogy egyszer majd mások is olvassák a gondolataimat. Ennek viszont mindig is a visszautasítási-kórság állt az útjában. Azonban rájöttem: igenis lehetnek olyan gondolataim, amik másokat is érdekelnek. Életvidám és csökönyös ember vagyok, épp ezért mindenről van véleményem, amit szeretnék is megosztani a világgal. Az írás számomra egy olyan dolog, amivel kifejezhetem az érzéseimet úgy, hogy ne kelljen szólnom egy szót sem. Ez pedig egy magamfajta szürke kisegérnek hatalmas áldás. A romantika és rózsaszín dolgok terén annyira nem vagyok otthon, de igyekszem magamba szívni az életet és kipróbálni magam több téren, mivel a macskámon és a kávén kívül az írást szeretem a legjobban. Na jó… a macskámat jobban.

Szólj hozzánk!