Dobbanni a sorok között – avagy egy Kowalsky meg a Vega-koncert után

Dobbanni a sorok között – avagy egy Kowalsky meg a Vega-koncert után

Egy koncert nem mindig attól lesz élmény, hogy kívülről fújod a dalszövegeket. Hanem amikor észrevétlenül születik valami, amikor az ismeretlen emberek lopott, röpke pillanatokra egységgé forrnak.

Velem megtörtént – nem kellett más, csupán a medencék irányából kullogó klórszag, a csiklandozó naplemente, egy szabadtéri színpad, rengeteg ember és egy zenekar. Nemrég Hajdúszoboszlón nyaraltam, és újra meg újra megütötte a fülem a közelgő Kowalsky meg a Vega-koncert híre– nos, valószínűleg nem volt rajtam kívül olyan, aki egyetlen ismert számukat sem tudta volna felidézni. Mégis úgy döntöttünk, ott a helyünk – és nagyjából az egész város hasonlóképp vélekedett. Tulajdonképpen mozdulni sem lehetett. Egy ütemre lélegeztünk.
Alig hittem el, de varázslat történt, ott az orrom előtt. A részesésé váltam, együtt lüktettünk egy halom teljesen idegen emberrel, és akkor, ott, ez tűnt a világ legtermészetesebb dolgának. Valami ősi erő megmozdult, meghallván a hívó szót felkúszott a föld alól, évszázados szunnyadásából ébredvén, a felforrósodott aszfalt repedésein szivárgott át, és búra alá vont mindannyiunkat. Egy szív lettünk, egy kacskaringós dallam, amely búcsúmosolyt festett a szürkülő égre.
Nem vagyok zenész, és csak amatőr műértőként figyelem a zene nyelvét. Elvarázsol, hogy hangszerek, húrok, billentyűk, ujjak, rezgések és levegő segítségével valami megfoghatatlan és körülírhatatlan csoda kel életre, minden egyes alkalommal megismételhetetlenül. Ha megragadod, elkapod, a szívedbe zárod, veled marad. Nekem csak szavaim vannak, kacskaringós, fekete betűk, amelyekkel megpróbálhatok rozoga oltárt emelni a meghatározó pillanatoknak. Ezeket gyűjtöm a tárgyak helyett.

11201912_993022924055244_5872936326229319950_n

Nos, tudom, hogy ti is átéltétek már – amikor arra eszméltek, hogy a szívetek tágra nyílt, olyan hatalmasra, hogy az ezüstpillérű nyári égbolt összes csillagát bekebelezhetné. Érzitek a betont a talpatok alatt, és a forró szellőt, ami csak egy suttogás a nyakad ívébe dörgölőzve. Egész lényeddel érzed, hogy élsz.
Én nagypapák és totyogós gyerekek közt töltöttem másfél órát, akik mind elragadtatottan tapsoltak, én pedig megdöbbentem, hiszen akármilyen zord és embertelen néha a világ, még mindig akad közös nyelvünk. Van közös nevező, és vannak önfeledt pillanatok, amikor te csak te vagy, és én lehetek csak én, minden felesleges máz és szükségtelen toldalék nélkül. És ha a kezünk összeér a sötétben, a lényeget tapintjuk.

Kép forrása: Kowalsky meg a Vega hivatalos facebook-oldala

Szerző:

"Lennék szó egy könyv száztizenharmadik oldalán. Olyan titokzatos és virágillatú, édes magánhangzók és kacskaringós, komolyan koccanó zöngék alkotta csoda, valahol a lap alján megbújva. A csésze peremén végigfutó, kissé repedt minta, amelyre rákacsint egy száradó kávécsepp. Rojt a függönyön, apró jégcsillag a keményen kacagó szélben, a hajnal nyolcadik fénye – tudod, az a didergő sugár, ami olyan kedveskedve vackolja magát az ég sötétkéje alá. Gitárhúrról lepattanó, tétova hang, vagy egy alvó reményteli sóhaja. Nevető sugár a nedves macskakövön. Elharapott vonatfütty. Hamvas őszillatú almáspite lehulló morzsája. Szívdobbanás. Kecses tollvonás egy papíron."