Dobd ki a régit, fogadd be az újat

Dobd ki a régit, fogadd be az újat

Elképzelem magam, hátamon egy óriási hátizsák, amit telepakoltam emlékekkel, tapasztalatokkal, emberekkel, akik számára fontos vagyok, azokkal, akik csak számomra fontosak. Minden, ami azzá tett, aki most vagyok, mindenki, aki hozzám adott és aki elvett belőlem, benne van. A kutyám, a jelentős dátumok, a kapcsolataim, a laptopom, az eddigi terveim, az álmaim, ott zsúfolódnak a hátizsákban, aminek súlya alapján úgy mérem, legalább 100 évesnek kellene lennem már, hiszen ez alatt a közel 30 év alatt képtelenség, hogy ekkora súlyt cipeljen az ember… Hogy ennyit éljen, fájjon, örüljön a lélek…

Persze nem állandó súly ez. Vannak időszakok, amikor észre sem vesszük, fel sem tűnik, hogy a fél éltünk ül a nyakunkon. Nem is az a baj, hogy hordozzuk, hiszen a miénk. Mi pakoltuk tele. A mi döntésünk volt, hogy az életünkbe költözzön.
Nem.
A baj az, hogy közben egy pillanatra sem állunk meg.

tumblr_lny4xymDz81qd7t5co1_1280

forrás: www.tumblr.com

Le kellene ülni egy kicsit. Szélesre nyitni a zsák száját és gondosan átnézni, válogatni, ha kell kidobni.
Félelmetesen hangzik, pláne azoknak, akik hozzám hasonlóan képesek egy rágógumis papírt is éveken át a pénztárcájukban hordozni, csak azért az egyetlen boldog pillanatért, amit felidéz. Kellenek az emlékek, kell a múlt.
Egy idő után azonban rájöttem, hogy az új felé lépkedve pontosan ezek váltak mázsás súlyokká lábaimon, amik megakadályoztak (talán még most is) abban, hogy az utamon megismert új az életembe léphessen.
Természetes, hogy az ismert, még ha rossz is, mélyebben van bennünk, úgy tűnik néha, hogy kitéphetetlen, megmásíthatatlan, felejthetetlen.
Természetes, hogy az új, az ismeretlen az, ami felé ugyan megteszünk néhány bátortalan lépést, végül elbizonytalanodhatunk. Hiszen nem is ismerjük. Most még egy kicsit elképzelhetetlennek is tartjuk, hogy valaha borzasztó fontossá válik majd.

Pedig így lesz.

Hányszor éltem az életem tánclépésekben… (talán még most is). Oda-vissza. Éreztem a régi lejártát, így hát léptem az új felé. Amikor pedig megláttam, megijedtem és visszaléptem egyet-kettőt-hármat. Visszabújtam a csigaházamba. Az új életem szele épp csak megcsiklandozta a tarkómat, én pedig választottam a régit. Az ismerőset.
De hát az élet visszafelé nem élhető. Ahogy kimerevítve sem.

„Semmi sem állandó, csak a változás maga.”

-Hérakleitosz

A változásnak azonban hely kell.

tumblr_lzrt78RySn1qifsvlo1_500

forrás: www.tumblr.com

Vannak csaták, melyeket örökre elvesztettünk. Ölelések, melyek végleg kihűltek. Szavak, melyeket már sosem lesz alkalmunk kimondani. Sebek, melyeket nem jönnek vissza begyógyítani. Hibák, melyeket mi magunk sem fogunk tudni, még évek múltán sem jóvá tenni. Ezek is mind a zsák súlyát képezik.

El kell engedni. Kidobni. Csak a tapasztalatot vinni tovább, minden mást ott felejteni valamelyik kanyarban. Mert hely kell az újnak. Az értékesnek. A tiszta lapnak. Új alapok kellenek egy új élet megvalósításához.

Ott van a zsákod.
Vedd le.
Vizsgáld át.
Válogass.
Dobd ki.
Menj tovább.

 

“Ahogyan a múltunkat sokféleképpen magyarázhatjuk, jelenünket számtalan módon megváltoztathatjuk, és különféle lehetséges jövők állnak előttünk.”

-Szókratész

Szerző:

Álmodozó vagyok, aki képtelen megmaradni a realitás talaján, mert a lelke magasabbra vágyik. Kereső. Utazó a világban és önmagában, nyitottan az egész mindenségre. Csak egy kis lélek, aki valahonnan ide pottyant, s ha már így esett, gondolta körül néz.