Miért próbáljuk meg rendbe hozni azt, amit már elcsesztünk? Miért nem tudjuk megbocsájtani, ezáltal elfelejteni majd továbblépni és fehér lapot kezdeni? Miért kell mindig mindent túlkomplikáljunk? Ilyen a természetünk?
https://steemkr.com
Azt mondjuk, hogy nem haragszunk, közben nem felejtettük el a dolgokat amik életünk során megéltünk és nem bocsájtottunk meg … így nem léphetünk tovább sem. Ha nem felejtünk nem bocsájtunk meg s ha nem bocsájtunk meg, nem feledünk.
A dolgok amiket megéltünk biztosan egy kis heget, sebet hagynak maguk után, amik egyes helyzetek miatt felszakadnak és talán szomorúságot, dühöt generálnak, de elmúlik, mert azon már, törődjünk bele: nem lehet semmit sem váltóztatni.
Én kezdek megbocsájtani magamnak és valószínűleg ez fog hozzájárulni elsőként ahhoz, hogy a lelkemben egy stresszmentes életet alakítsak ki. Nekem azt tanítják, hogy nincs lélek. Én hiszek abban, hogy van, mert valaminek működtetnie kell a sejtjeimet, neuronokat s a többi nyavalyát amely eszközként működik ennek a léleknek a “keze alatt”. Miért érzünk? Az érzelmeket az agy generálja, de miért nem az agynak fájnak a “lelkünket” érő sérelmek? Miért a tüdőnk meg a szívünk szorul össze a fájdalmak miatt amiktől szomorúak leszünk? Miért nem az agyunk maga reagál más szerv helyett? Millió egy elmélet van. De ezek addig állják meg a helyüket míg valaki meg nem cáfolja. Nézetek s elméletek. Pozitív gondolkodás zagyvaság. A pozitivitás valóban megkönnyíti az életünket annyiban, hogy nagyobb lesz az önbizalmunk és szebbnek látjuk majd a világot,
Eltértem a témától.
Tanuljunk meg megbocsájtani s elfelejteni. Egy igazi lépést tenni előre, nem csak egy képzeletbelit és éljük meg, értékeljük azt amink van. Köszönjük meg, mert, ha még sokszor a keserűség, kiábrándulás is lépten-nyomon az árnyékunkban van, valami jó amibe kapaszkodhatunk mindig az orrunk előtt lesz csak látni kell.
Megtanultam valamit. Már pedig azt, hogy vannak dolgok amiket nem tudunk elmondani olyan könnyen valakinek, mint ahogy azt elképzeljük vagy ahogyan állítjuk. Vannak ezek a félelmek: mi van ha kiakad? Mi van, ha elutasít? Mi van, ha faképnél vagy, azt mondja ő nem erre számított tőled s otthagy. Nemrég kerültem ilyen helyzetben és igazán nem volt könnyű. Féltem. Attól, hogy az illetőt megbántom, később, amikor végre kinyögtem mit akarok, hosszas hallgatás után megtört a csend. Végül megbeszéltük és minden jóra fordult. Ekkor tanultam meg, hogy mielőbb meg kell osztani azt ami zavar minket …
Megtesszük azt az egy lépést előre. Aztán még egyet. Magunk mögött próbáljuk hagyni a múltat, azért, hogy a jelenben és a jövőben jobb legyen. Csakhogy a sebek hegekké vállnak és fejtörést okoznak. Nem akarunk hinni a jelennek s azt keressük, hogy mit rontottunk el a múltban, mindaddig amíg a múltban ragadunk. Veszélyes hely az. Megszűnik létezni a jelen. Emlékeinket persze a jelen érzelmeinknek megfelelően formáljuk észrevétlenül. Ha a múltban megtörtént valami, hibáztunk akkor félni kezdünk kockáztatni, mert automatikusan arra gondolunk, hogy megint pofán vág az élet lapátkeze. Ha tehát ebben a csalóka múltba beleragadunk, sosem tudjuk meg mi volt az igazság. Ezért nem kell bolygatni és kell a jelenben élni.
Vannak döntések, amelyeket tényleg egyedül kell meghoznunk. Vannak akik ezt megszenvedik. Rosszabb esetben az, aki meghozza a döntést. Viszont az is, akit érint a dolog.
Sokan elmondják a véleményüket, aztán azt mondják, hogy “de én nem szólok bele” – látszat. Már azzal elmond valamit indirekt, hogy azt mondja, hogy ő nem szól bele, viszont előtte semmi pozitívat nem jelez vissza. És nehéz. Mindannyiunknak van lelkiismerete. Mindenkinek van egy értékrend, ami szerint él.
De félünk a döntésektől. Én is félek.
Mi van, ha valami olyasmit veszítünk el, amit aztán sosem tudunk megkapni. Nincs rá esélyünk. És akkor hiába van meg minden anyagid és élsz jól, ha nincs kivel megoszd. Mindenki egy jó anyagi háttérre vágyik. Van aki nagyon sokra, van aki csak annyira, hogy bármikor megengedhet magának egy hosszabb-rövidebb szabadságot és nyaralást.
Ilyen döntések esetén a szív gyötrődik és befolyásolja az agyat. Az agyat ami racionálisan gondolkodik, az agynak aminek nincs szüksége érzelmekre csak tényekre. Viszont ott van az a szív, amely érez. És az érzelmek erősebbek mint a ráció.
Nehéz.
Nagyon nehéz. Amíg nem találkozunk ilyen helyzettel, addig nem tudjuk felfogni a döntések súlyosságát.
Vannak döntések amelyeket most lehet, hogy meghozunk, de a sors közbeszól és mindent átalakít. Nem kell átadni magunknak a jelen melankóliájának.
Szenvedni akkor kell, amikor a sors is úgy akarja.
Kiemelt kép: https://steemkr.com
