Egy boldogság története

Egy boldogság története

A boldogság fénytelenül baktatott
hazafelé egy hosszú nap után
Sugarai tompán verődtek vissza
Az fakó utcakövekről.
Finoman lapult a falhoz,
Ott kinn a naplementében
Mikor valahonnan visszaderengett
A te sejtelmekből fércelt alakod.
Szinte hallom, ahogy pihegett a kis teste
Miközben téged lesett, nem tudva
Hogy talán ti egy kicsit most együvé tartoztok
És talán ez most így is marad
Ez egy születés, aminek tanúja vagyunk épp
A boldogság és a te sejtelmekből fércelt alakod
Talán közük van egymáshoz
Talán közük van hozzám
Talán ez most egy születés, aminek tanúi vagyunk
Olyan ritka ez az elmúlások korszakában
Talán lesz mostantól egy kis szelete a mindenségnek
Ami megkérdőjelezhetetlenül valós
És ha valódi akkor biztonságos is
Hiszen a te sejtelmekből összefércelt alakod akkor valódi
Akkor az én hitemnek is annak kell lennie.

Lapult a boldogság a falhoz
Az utcaköveket már alig éri a lába
Vajon szárnyra kap
Vagy csak tovaillan
Vagy talán egészen mást tesz
Nézzétek egészen mást tett,
Bebújt a sejtelmekből összefércelt szíved tájékára
Otthagyva a tompa utcaköveket
Beléd költözött és berendezkedett már
Mostantól ott fog várni rám
Téged kell megkeresnelek,
Ha ezt a boldogságot látni akarom
Ki más is érdekelne
Mint az a boldogság
Aki fénytelenül ballagott a nap végén
A tompa macskaköveken
Majd a szíved tájékára költözött
Hogy az ne legyen magányos
És hogy én szerethessem azt
Ki más is érdekelne, ha nem ő.

Ballagott aznap a boldogság haza
Az ő reménytelenül pislákoló fényét verték vissza
A tompa fényű utcakövek
És évszázados bolyongásai végén
Egyszer csak hazaért.

Forrás: pinterest.com

 

Szerző:

Horváth Margaréta
"Ha itt nem találsz, keress meg ott."

Szólj hozzánk!