egy cigarettányi idő nélküled

egy cigarettányi idő nélküled

Sokszor figyellek, miközben az erkélyen cigarettázol. Valahogy azok a percek a legvalóságosabbak. Egy cigarettányi időre – amit te kint, én bent töltök el – előjövök az üvegbura alól, ahol már lassan a negyedik évemet töltöm veled. Olyan védelmi burok ez, melyben, ha akarjuk, még a pipacsmezők is túlélik a zord teleket. Egy másik világ, melynek bejáratát, a titkos ösvényt, csak ketten ismerjük. Ebben az univerzumban annyi üveggolyóval élek együtt, amennyit gyermekként sem láttam. Minden ilyen varázslatos kincs egy-egy mesét hordoz. Rólad, rólam. A megismerkedésünkről. A napokról, melyeket együtt töltöttünk. A helyekről, ahol jártunk. A padokról, melyeknél megpihenve megcsókoltál. A zebrákról, melyeken kézen fogva haladtunk át. Saját „Ezeregy éjszaka meséi”-vel rendelkezünk.

Olyankor, ha egy hosszú falnyi üvegablak választ el tőled, és nem hallom a szíved dobogását – mely megegyező ütemre ver az enyémmel -, oly aprónak és lényegtelennek érzem magam ebben a végtelen körforgásban, mintha nem is léteznék. Csak nézlek téged, veled együtt érzem, ahogy a nikotin átjárja a tüdődet. Látlak teljes valódban. Kémlelem a cigarettafüstöt, mely egy világgá gomolyog össze a fejed felett. Közben azon mélázom, vajon ha különválnánk, az a temérdek sokaság, melyet benned tartok életben magamból, abban a pillanatban meghalna? Ha őszinte akarok lenni, akkor be kell vallanom, hogy nagyon félek. Tudod, attól, hogy mivé leszek nélküled. Ha valaha visszaadod a szívemet, tudom, soha nem találok még egy olyan őrzőt, mint amilyen te vagy.

Nem tudom szavakba önteni, mekkora hálát érzek azért, hogy a Sors így szőtte a szálakat. Azért, hogy mi azon az estén, több mint 100 kilométerre az otthonomtól, a nagymamám halálának estéjén, leültünk beszélgetni a fürdőszoba kövére, és nem hagytuk abba hajnalig. Lassan 4 év telik el, de bennem a hála érzése nem csökken, sőt fokozatosan erősödik.

Utolsókat slukkolod a cigarettádból. Arra gondolok még ebben az egy percig tartó, védtelen, rideg világban, az üvegburánk nélkül, hogy milyen ijesztő itt minden. Nem találok senkit, aki megértene, aki olyan lenne egy kicsit is, mint én vagy te. Körbenézek és megrémít ez a szürkeség, a sok vér a ruhákon, a betonon, mely az emberek szívéből szivárog a sok bánat és csalódás miatt. A mellkasomat egyre súlyosabbnak érzem, a kezeim remegni kezdenek, a térdeim megrogynak, a fogaim az alsó ajkam szélét rágják. Nem jó itt. Oly védtelen vagyok, oly árva és törékeny. Nélküled.

Nyikorog az erkélyajtó kilincse, és te belépsz a szobába. Abban a pillanatban visszatérünk az üveggolyókkal teli univerzumunkba. Odaszaladok hozzád, szorosan a mellkasodhoz szorítom a fejemet: halljam, ahogy a szíved egyiket veri a másik után. Most már könnyebben veszek levegőt. A nagy súly eltűnt, szívtájékról.

Itt vagy. Már nem vagyok egyedül. A napi egy cigarettányi idő nélküled, ma is megvolt. Még mindig veled szeretnék élni, és nem tudom lesz-e olyan, hogy már nem.

1912170_749003431791594_2054206428_n

fotó: agnes-cecile https://www.facebook.com/agnescecile?fref=photo

Szerző:

Széni (Póczek Klaudia)
Könyvekben élek. Az írók, és a műveik szereplői gerjesztik nekem a komfortos világomat, ahol én jól érzem magam. Azt hiszem, ha nem egy ilyen múlt lenne mögöttem, mint amilyen van, most nem értékelném az apró dolgokat, nem írnék, és nem lenne egy könyvjelzőm ,,A KÖNYVEK NEM BÁNTANAK" felirattal.

Szólj hozzánk!

A weboldal sütiket (cookie-kat) használ, hogy biztonságos böngészés mellett a legjobb felhasználói élményt nyújtsa. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás