Imádom a Helikon Kiadó által menedzselt zsebkönyv sorozatot. Mindig találok benne valami újdonságot, és mostanában nehezen kezdek neki egy hosszabb műnek, szóval minden szempontból tökéletes választás. Az eddigiek között is akadtak kedvenceim, de egy véletlen folytán ráakadtam Alessandro Baricco: Selyem c. novellája, ami teljesen magával ragadott.
A fülszöveg alapján nem is tudtam mire gondoljak, valami kicsit elvontabb, romantikus történetre számítottam. Az alapszituáció az, hogy Hervé Joncour, selyemhernyókat szállít Franciaországba, izgalmas, közel-keleti és észak afrikai országokból. De a legnagyobb utazása még váratott magára, ugyanis el kell utaznia, a felkelő nap országába, Japánba, amely sok veszélyt és még több titkot rejt.
“Körülöttük a legteljesebb csönd és üresség. Mintha parancs írná elő, hogy az ember bárhol jár, feltétlen és tökéletes magányban kell léteznie.”
És hogy hol a romantika? Nyomokban megtalálható, de ennél jóval többet nyújt a könyv: egy férfi történetét, aki a körülmények hatására vágyakozik valami után, ami sosem lehet az övé. Egy utazásról egy ismeretlen kultúrába, amely szép lassan megváltoztatja az ember látásmódját és a világról való gondolkodását. Egy önzetlen szerelem történetét, amely bizonyítja, hogy a másik boldogsága tényleg lehet fontosabb, mint a sajátunk. Ez minden benne van 104 zsebkönyv méretű oldalon.
“Mintha apró madarak lábnyomainak gondosan, a legapróbb részletekre kiterjedő tébollyal összeállított jegyzéke volna. Döbbenetes volt arra gondolni, hogy mégis jelek, vagyis egy porrá égett hang hamvai.”
Azt hiszem ebben a tömör, mégis elgondolkodtató szövegszerkezetben van a mű zsenialitása. Az ismétlődések, a szimbolika többletjelentést ad az amúgy visszafogott szövegnek, amely megmarad a realitás talaján, mégis körüllengi valami megfoghatatlan szentség.
“Egyébként azok közé tartozott, akik életüknek tanúi szeretnek lenni, s helytelennek tartanak minden arra irányuló igyekezetet, hogy életüket éljék.”
Az író mesterien bánik az ütemezésetekkel és rákényszerít a továbbolvasásra. A kevés szereplő pedig segít mélyebb megértést adni a karaktereknek, amelyek így egyáltalán nem akadályozzák a cselekmény folyását, sőt belesimulnak a történésekbe. Régóta az első olyan olvasmányélményem volt, amelynél szinte fel akartam kiállatni, hogy „hé, máris vége?”. Egy ültő helyemben elolvastam. Ebben benne van egy emberélet minden szépsége, kínlódása, hibája és gyönyörkeresése. Mindenkinek ajánlom, hogy legalább egyszer a kezébe vegye, mert egy csodás utazásra indulhat.
“Időnként, szeles napokon, lement a tóig, s órákig nézte, mert úgy tűnt neki, hogy a víz tükrén megmagyarázhatatlan, súlytalan előadás játszódik, mely az ő élete volt egykor.”
Aki már végzett a könyvvel, adhat egy esélyt a belőle készült filmváltozatnak is, de aki, még nem olvasta és meg akar lepődni, bele se nézzen!
