Egy elme örök álmodozása

Egy elme örök álmodozása

Lementem a térre. Nem voltak sokan. Az emberek folyton váltakoztak. A testek kicserélődtek. Folyamatos mozgásban voltak és nem láttad még egyszer ugyanazt az arcot. Körbenéztem. Forogtam a tájjal. Lestem az árnyékokat. A falevelek suhogását. A koppanó cipők színeit. Egy kisfiúnak ki volt kötődve a cipője, de az anyja csak húzta maga után a gyereket. Nem volt idő megállni.

Pár perccel később hallani lehetett a kisfiú zokogását a sarokról. Szegény elesett. Anyja türelmetlenkedett vele és nem vette észre fia járdára hulló keserves könnycseppjeit.

Néztem a tájat tovább. Hallottam a kutyák csaholását. A biciklik halk nyikorgását. A galambok szárnyainak vad csapkodását.

Vajon mi miből vagyunk? Húsból és vérből? És mi az a megmagyarázhatatlan, láthatatlan valami a testünk mélyén, ami néha súg dolgokat? Amitől szerelmesek leszünk, amitől haragszunk, amitől megbocsájtunk? A lélek lenne az, ami ha nem lenne, nem is élnénk? A lélek a motorja annak az anyagnak, amiből mi vagyunk? A nélkül, nem mozdul az egész.

Ezek szerint mindenkinek van egy láthatatlan mozgató rugója, csak nem mindenkinek ugyanúgy működik. Valakinek rozsdás. Valakinek füstös. Valakinek cukorból van. És valakinek ráncos.

Vajon mi taníthatjuk ezt a láthatatlan valamit? Taníthatjuk-e élni? Vagy beszélni? Amikor mi beszélünk, akkor vajon az a nyálkás agy mechanikai működése szerint irányítja szánkat és hangszálainkat, vagy a lélek mondatja ki velünk a bűvös szavakat?

Nem láttam még vadászt szarvasra lesni. Viszont láttam már nyulat, zöldséget lopni.

A tér csendesedik. Lassulnak az emberek. A cipők koppanása ritkul. A galambok halkan turbékolnak a házak tetején. Az idő egyre öregebbé válik. Az órák mutatója döcög. Mindenegyes másodpercet kínnal tesz meg. Majd egy pillanatban megáll.

Ezek vagyunk mi. Nézzünk körbe. Átrohanunk az életünk felett. Elbotlunk a saját cipőfűzőnkben, mert képtelenek vagyunk megállni, bekötni. Végigcsattogunk a napokon. Majd kezdjük, előröl. Eszünk. Dolgozunk. Bort iszunk s vizet prédikálunk. Vadászunk. És közben félünk a nyúltól.

Pedig az csak egy nyúl. Aki ártatlan lényével többet ér, mint mi, amikor csúful elbánunk a láthatatlan erővel a testünkben. Azt hittük, hogy tanítjuk és épen tartjuk, mindeközben egy haldoklót tartottunk a szívünk alatt.

A lélek, ami bennünk motoszkál nem egy jól kisütött ízes falat.

Állunk a téren. Körbe nézünk. Már nem hallunk semmit. Csak a saláta levél roppanását, ahogy apró nyelvünk forgatja az ételt a redős fogaink alatt. Nyulak lettünk a Hold alatt?

Mi varázslatos az élet, s alakít az univerzum, hogy mindig azzá vállunk, amitől a legjobban félünk.

foto: http://weheartit.com/entry/86421318/via/anniethale?page=3

foto: http://weheartit.com/entry/86421318/via/anniethale?page=3

Bújj a takaród alá. Nem kell tenned semmit. Az idő megáll, s megvár, míg újra felébredsz. Az univerzum egy mese. Alice tényleg élt. És csodaország egy létező hely. Te pedig mindent elhiszel, amit írnak neked.

Az elméd álmodozik. A tested levegő után kapkod. Mire rájön, hogy nem tudja megfogni, már kezed sálat tekert a nyakad köré. Kinyitnád az ablakot. Be akarod kapni a szelet. Akarsz nyelni egy nagyot. Érezni akarod az életet.

Arra rá sem jössz, hogy rég elment alattad. S, hogy miért? Mert sosem akartál felébredni.

Szerző:

„A legvarázslatosabb táncok olykor pirkadatkor történnek, egy álmatlan éjszaka után.”