Kitaszít az álom, hasad a biztonságot nyújtó burok, a valóság máris belém mélyeszti fagyos karmait. Hajnali sötétben dagonyázok. Meleg test simul a hátamhoz – rég látott vendég, megismerem rajta a fanyar csodák, rothadó nevetések és az égetett cukor szirupos illatát. Ezerszer elűztem már, de hűséges típus, néha mégis meglátogat.
Sóhajt, átkarol. Berögzült mozdulat.
Sóhajtok.
Öntudatlanul cipelem magammal mindenhová. Reggel a fésűm nyelébe kapaszkodik, délután a bögre peremére csimpaszkodik fel, látom, ahogy arca visszatükröződik a sűrű, fanyar színekben. A mellkasomra ül, és nem hagy lélegezni. A hajamat cibálja.
Este a járdán félre rúgott talánok között sétálok, összehúzom magam kicsire, az őszi szél a kabátom alá férkőzik, be a sálam apró résein. Rá kell jönnöm, hogy még mindig nem tudok rendesen páncélt növeszteni. Kiszolgáltatott vagyok. A zsebem mélyén, tenyerem melegében bújtatom őt, fészkelődik. Tarka levelek táncolnak mindenütt, meghitt lassúsággal peregnek a földre, végső nyughelyükre sár és szmog hint áldást. A tegnapi meghitt nyugalomra gondolok, keresem magamban azt a helyet, ahonnan a szél kifújta a gondokat, ahogy leporolta vállamról a terheket. Orromban a lassan elszundító föld szaga, nyers és élettel teli. Keresem a visszautat.
Szabadulnék tőle, a látogatótól, mégis jól esik a jelenléte. Most nem vagyok egyedül.Tudom, nem marad soká, hiszen mi nem tartozunk össze. De van valami a fák koplaló arany glóriájában, az októberi reggelek elmosódó ködösségében, ami mindig rá emlékeztet. Mintha valaki elsatírozná a táj szélein a színeket. Várom, hogy legördüljön a függöny.
Most titkon szívbe égetett vágyak és üszkös félelmek csapnak össze, pörkölődött, csípős szag ég a levegőben. Az ész és a szív harcának örök füstös aromája.
Ideje, hogy szabadon engedjelek.
Ég veled, kedves Melankólia.
