egy nyári ölelés a mindenem tőled

egy nyári ölelés a mindenem tőled

,,Ha egyszer majd nagy leszek…”

Emlékszel? Mindig ezt mondtam. Bármilyen nagyobb tettről volt szó, amit féltem megtenni, rendszerint ezt kaptad meg: ,,ha egyszer majd nagy leszek…” Folyton azt ecseteltem, hogy milyen pici és törékeny vagyok én még a világhoz így egyedül, és szükségem van valakire, aki vigyáz rám. Pár hónap, és 21 éves leszek, mégis minden hónapban kiválasztok egy embert, akinek felteszem a következő kérdéseket: Valaha leszek elég nagy? Lesz idő, amikor én és az élet majd együtt tudunk működni? Életképessé válok egyszer?

Hányszor vágtad a fejemhez, hogy soha nem fogok felnőttesen viselkedni, én meg dacból azt válaszoltam, hogy nem is akarok. Pedig az igazság a mai napig az, hogy nem vagyok rá képes. Tudod, azok a nyamvadt korlátok, meg félelmek és fóbiák. Átugrani, leküzdeni, feldolgozni, elfogadni. Olyan mocsok nehéz.

Ezen a nyáron egyetlen egyszer beszéltünk, előtte nem is tudom, mikor, mert annyi minden történt körülöttem, hogy nem maradt egy percem sem, hogy rád gondoljak (ami nagy szerencse, ebben az esetben). Csak két mondatot válthattunk, de azóta gondolkozom. Rajtad. Hogy most komolyan előbb felnőttél, mint én? S én hol maradtam el? Négy teljes évig papoltam neked az életről, arről az életről, amit te most megélsz, mellettem meg elszalad.

Eszembe jutott már, hogy random felülök a vonatra, elmegyek abba a városba, ahol most albérletben élsz, felhívlak az állomásról és meglátjuk. Ha felveszed, és otthon vagy, akkor találkozom veled, ha nem, akkor így akarta az élet. De mindig visszatart az a beszélgetés, amikor gúnyolódva kérdezgetted: Aztán hová mennénk? Miről beszélgetnénk?

Látod, még mindig itt tartok. Őrizgetek évek óta mondott szavakat, kapargatom, karcolgatom a hozzá tartozó sebeket. Hagyom, hogy ezek határozzanak meg. Ahelyett, hogy fognám magam, megvenném azt a rohadt vonatjegyet, és rábíznék mindent a Sorsra.

Annyira szeretném megtudni a titkot. A rejtélyt, hogyan kell életképesnek lenni, megélni minden pillanatot az utolsó morzsákig, még akkor is, ha fáj. Remélem, nemsokára lesz itt, az Egy bögrényi realitásban egy olyan írás, mely arról szól, hogy kukába hajítottam a gátlásosságomat meg a szorongásaimat, elutaztam, és megöleltelek téged. Úgy igazán, ahogy utoljára 2012 nyarán, amikor egymás fülébe súgtuk, hogy hiányozni fogsz. Mint a legjobb barátok. Te és én.

Eszter Varró photography   https://www.facebook.com/EszterVarroPhotography?fref=photo

Eszter Varró photography

Szerző:

Könyvekben élek. Az írók, és a műveik szereplői gerjesztik nekem a komfortos világomat, ahol én jól érzem magam. Azt hiszem, ha nem egy ilyen múlt lenne mögöttem, mint amilyen van, most nem értékelném az apró dolgokat, nem írnék, és nem lenne egy könyvjelzőm ,,A KÖNYVEK NEM BÁNTANAK" felirattal.