Egy őrangyal szíve

Egy őrangyal szíve

Kislányként a barátságaim leginkább tánclépésekhez hasonlítottak: egyre közelebb kerültem a bűvköréhez, majd egy idő után távolodni kezdtünk, és volt, hogy elengedtük egymás kezét. Nem volt igazi bizalmasom, titkos szövetségesem, csupán apró, elveszett kis bolygó voltam, aki hatalmas, erős napok és holdak vonzásában keringett. Nem találtam a saját fényem, csupán másokét vertem vissza szüntelen.
Az első igazi barátságom üstökösként szelte át az eget, és örökké betöltetlen krátert hagyott maga után. Ez volt az első alkalom, hogy ténylegesen közel éreztem magamhoz valakit, és én is engedtem, hogy belém lásson. Először nem bújtam fedezék mögé, vállalva a kockázatát, hogy aki valójában vagyok, nem lesz elég. Nem lesz jó, nem lesz fényes vagy csillogó, nem lesz eredeti, csak egy karcolásoktól hemzsegő, horzsolt szélű játék.
Te voltál, aki azt tanította, hogy ne féljek. Te voltál, akivel vérszerződést kötöttem a Dunánál.
Az élet távol sodort tőled, de tőled tanultam meg elsőként, hogy néha eltéphetetlen kötelékek születnek a semmiből. Nem változtatnék az elmúlt éveken. Nem mondom, hogy sosem furakodtál a gondolataim közé, hiszen bérelt helyed van, de úgy gondoltam, az a korszak már lezárult. Hogy ami véget ért, azt felesleges siratni, csupán el kell engedni, és finoman dédelgetni a szép emlékeket… Most pedig újra itt vagy– semmi ősrobbanás és tűzijáték, csak nevetések és összefonódó szavak. Még most sem tudom, hogy történt, de vannak dolgok, amelyek sosem érnek véget.
Most újra itt vagy, és azt kérted, írjak rólunk. A sokféle szeretetről.

large (87)
Ha azt mondom, örülök neked, talán nem elég kifejező. Mintha mindig itt lettél volna, valahol meghúzódva az életem peremén, csendesen figyelve a naplementékben, hogy ha eljön az idő, elemi természetességgel visszasétálj a helyedre. Olyan mélyen ismerlek, hogy nem feszengek, nincsenek visszatartott szavak vagy különös csendek.
Megtanultam, hogy az idő nem is kegyetlen, inkább a segítőtársam: begyógyította a sebeimet, és segített megérlelni mindazt, amit valaha is éreztem. Felfedi az igazi arcotokat, leleplez benneteket, és a végén nem maradnak már titkok.
Nektek írok most. Ti vagytok az én fényes csillagaim.
Annyira különbözőek vagytok, mégis mind kaptatok már egy darabot belőlem. Valamit, amit sosem kérek már vissza… Mint egy doboznyi üveggolyó, a legkülönfélébb színekkel és mintázatokkal, és az egyetlen közös bennetek a csiszolt felszín.
Hálát érzek, hogy az életem részei vagytok, így vagy úgy. Hogy a legkuszább, legfurcsább módokon találtunk egymásra, és az összekulcsolt kezeink tartják a helyén az égboltot. Most tudok hinni abban, hogy akinek megvan a helye az életemben, megtalálja majd az úton elszórt kenyérmorzsákat.
Annyit rettegtem már, éjszakákon át kapaszkodtam belétek, törékeny álomképekbe, amiket nem mertem elengedni, mert biztos voltam benne, hogy rögvest semmivé foszlanak majd. A csillagpor és a pára nem elég. Aztán bebizonyítottátok, hogy különlegesek vagyunk egymás számára, hogy valójában egy pillanatig sem távolodtunk el, csak csendesen várakoztunk. De talán éjjelente egymás őrangyalaiként szeljük az utcákat, küzdve azért, hogy a másik álmai nyugodtak lehessenek.

 

 

Kép forrása: weheartit.com

Szerző:

"Lennék szó egy könyv száztizenharmadik oldalán. Olyan titokzatos és virágillatú, édes magánhangzók és kacskaringós, komolyan koccanó zöngék alkotta csoda, valahol a lap alján megbújva. A csésze peremén végigfutó, kissé repedt minta, amelyre rákacsint egy száradó kávécsepp. Rojt a függönyön, apró jégcsillag a keményen kacagó szélben, a hajnal nyolcadik fénye – tudod, az a didergő sugár, ami olyan kedveskedve vackolja magát az ég sötétkéje alá. Gitárhúrról lepattanó, tétova hang, vagy egy alvó reményteli sóhaja. Nevető sugár a nedves macskakövön. Elharapott vonatfütty. Hamvas őszillatú almáspite lehulló morzsája. Szívdobbanás. Kecses tollvonás egy papíron."