Ilyenkor fekete világban élünk. Tücsökciripelős, deresalmás holdvilágban.
Nem mi létezünk. Más. A sötétség.
Valahogy így minden megváltozik, hiszen a sötétséggel a fény is megszületik.
Meghitt fény.
Mindig ilyennek képzeltem el az otthonunkat. Pislákoló sárga fénynek a hideg estéken.
Ide csak belépek, és fény és meleg és élet és..világosság.
Viszont sokszor úgy érzem, sohasem érem el az ajtónk kilincsét és tovább kell menetelnem a harmatittas levélnyoszolyán.
Bár..hiába.
Minden lépésem újra csak az ablakunkba kitett világ felé visz.
Te tetted ki nekem.
Sárga mécses zöld ablakkeretben. Ide tartozom.
Azonban még idekint vagyok.
Feketében, fagytól fehéren.
Vállam ágat karcol, markom törzset markol és leveleket fog a szélből és te csak kicseréled az ablakban a lángot.
Ennek nincs már akkora fénye…vagy csak én kerültem távolabb hazulról?
Most elvesztem. De csak egyszer nyitnád ki az ablakot, csak egyszer sietnél elém, csak egyszer hihetném el, hogy várnak rám a mécsvilág mellett. Hidegtől karcolva, párkányra borulva.
Csak egyszer bízhatnék..
És valaki újra kicserélte az ablakban a gyertyát.