Egy pillanatnyi őrület, avagy Egy őrült pillanat-filmajánló

Egy pillanatnyi őrület, avagy Egy őrült pillanat-filmajánló

Egyszerűen imádom a francia filmeket. Szinte árad belőlük valamiféle erő, ami engem teljesen letaglóz. Szeretem az őszinteségüket. Nem mismásolnak, nem félnek meglovagolni az érzelmeket. Szeretem, ahogyan megragadnak egy-egy témát, ahogyan képesek egy egyszerű történetből is érzelmi hullámvasutat kreálni. Ahogyan kibontakoznak a szereplők egyéni és egymással kapcsolatos jegyei, majd egyre mélyebbre ásódnak egymáshoz fűződő szövevényes szálaik. Nem félnek megmutatni az eltérő véleményeket és egymásnak feszíteni őket, a dühkitörésektől kezdve az utolsó apró fintorig. Nem beszélve arról a bizonyos humorról, ami ott is helyet kap, ahol senki sem számítana rá, ha pedig számít is rá, valóban megnevettet. Ez ugyancsak a franciák sajátja. Figyelem: A cikkben részletezhetjük a film cselekményét!

Amikor megtudtam, hogy lehetőség nyílik valakinek a magazint képviselve elmenni egy francia vígjátékra, kapva kaptam az alkalmon. Hozzáteszem, ez volt az első olyan eset, hogy úgymond „sajtószűz” filmre ültem be, aminek csupán egy rövid leírását és néhány jelenetfotóját láttam. Izgalmasnak ígérkezett a feladat. Egy őrült pillanat (Un Moment d’égarement) – már maga a cím is megkapó. Sokan választanak aszerint filmet, hogy mit olvasnak róla a sajtóban, mennyi csillagot érdemelt mások szerint. Én nem tartozom közéjük. Általában nálam a cím és a szereplőgárda dönt, akik ebben az esetben nem mások, mint Vincent Cassel, aki mostanság visszatért a francia filmgyökereihez, és François Cluzet (őt az Életrevalók c. filmből ismerhetik a legtöbben). Kétség sem fért hozzá, hogy remekül fogok szórakozni és azt sem bántam, hogy mindez az egyik legragyogóbb februári napsütésben való fürdőzés rovására ment.

Épp az előzetes sajtótájékoztató végére, a még az előtérben úszó sokaság közé csöppentem be, a film vetítésének helyet adó Francia Intézetbe. Azonnal a mozi terem felé vettem az irányt, majd megtalálva és belépve sorra vettem a lépcsőfokokat, és lehuppantam egy székbe. Fentre. Középre. Lassú hömpölygéssel követtek sorra a nézők. Egészen egyedi hangulatot adott a kis terem, a bútorokból áradó öreg fa illata, az egyszerű vetítő vászon, az, hogy nem popcornnal, nachossal és colával a kezükben érkeztek az emberek. Csupán a kíváncsiságukat hozták magukkal, ahogy én is.

A filmet Jean-François Richet rendezte.  A főbb szerepekben a már említett  François Cluzet, mint Antoine, lánya Louna (Lola Le Lann), valamint Vincent Cassel,  Laurent szerepében, lánya Marie (Alice Isaaz).

Az alkotás mesés korzikai képekkel, kellemes francia sanzonnal indul a kezdő jelenet, szinte azonnal magába szippantva a közönség figyelmét. Két középkorú apa és lányaik érkeznek Korzikára, hogy együtt nyaraljanak. A barátnők vonakodnak, az apukák lelkesek. Különösen Antoine, akit múltja szálai kötnek a helyhez, s mindezt szeretné, ha a lánya is észrevenné. Egy mondat meg is ragadt bennem ennek kapcsán:

“A gyermekkor mindig a szülőktől függ.”

A szereplők sokszínűsége már önmagában is káoszos. A két lány viselkedése hűen tükrözi napjaink fiataljainak világát, beleértve a közösségi oldalak és a kütyük nélkülözhetetlenségét, az élet másfajta igenlésének igényét, amellyel mindkét apa, a maga módja szerint próbálja felvenni a harcot. Antoine igazi aggódó szülői szerepben, míg Laurent kissé lazábbra véve a figurát. A valódi káosz azonban ott kezdődik, amikor Antoine lánya, Louna kikezd barátjával Laurentel, aki egy őrült (gyenge) pillanatában (itallal, éjszakai tengerparttal, na meg a lány meztelenségével megfejelve), nem tud uralkodni magán és megtörténik, aminek nem kellett volna megtörténnie soha.

Innentől kezdve a közös nyaralás egyre feszültebbé válik. Louna szűnni nem akaró ostromba kezd, Laurent leplez és hárít, Marie szinte azonnal gyanút fog, Antoin pedig… Nos, ő mindezt észre sem veszi egyéni zűrzavara miatt. Mi kerekedhet ki egy ilyen képtelen helyzetből, mivel felelünk egyetlen őrült pillanatért?

A mozi érdekessége, hogy az 1977-es Claude Berri megegyező című filmjének remake-jeKényes téma volt ez akkor és most is, hiszen egy egész generációnyi űr tátong a két szereplő között.

A kérdésfelvetés továbbra is aktuális: Mennyi korkülönbség fér bele a szerelembe?

Laurent folyamatos bűntudatot érez, hiszen a lány egyrészt még csak nem is nagykorú, másrészt legjobb barátja lánya. Már-már Lolitába hajló lehetne a történet. Itt azonban a férfi szinte azonnal elutasítóvá válik, amint rádöbben tette súlyosságára, folyamatosan hárítja a lány további, felé tett ilyen-olyan gesztusait, azonban arra tesz utalást, hogy igenis ezt nagyban befolyásolja a környezet várható véleménye. Ezzel ellentétben Louna nem is érti, mi akadálya lehet kapcsolatuk kibontakoztatásának, azon kívül, hogy világgá kellene kürtölniük. 

A többi karakter esetében is hűen ábrázolja a bennük kialakult reakciókat, pontosan úgy, ahogy a helyükbe képzelve magunkat mi is cselekednénk: tombolnánk, őrjöngenénk, félnénk, óvnánk, ítélnénk. Marie például határozottan elítéli kettejük kapcsolatát, ennek megfelelően amikor csak teheti, kivonja magát a társaságból. Elzárkózik. Vajon lesz-e bátorsága Laurent-nek színt vallani barátja előtt? Milyen végkimenetelt szántak korunk rendezői ennek a kényes, megbotránkoztató témának? Természetesen, vígjáték lévén nem kell félni, humorban is bővelkedik a film, ami szépen oldja ezt a konfliktusokkal teli szituációt.

A film 2016. március 10-én érkezik a hazai mozikba, ahol választ kaphattok a kérdésekre. Addig is, egy kis előzetes, ízelítőül:

Képek forrása: SchisCom kommunikációs műhely

Szerző:

Álmodozó vagyok, aki képtelen megmaradni a realitás talaján, mert a lelke magasabbra vágyik. Kereső. Utazó a világban és önmagában, nyitottan az egész mindenségre. Csak egy kis lélek, aki valahonnan ide pottyant, s ha már így esett, gondolta körül néz.