Egy rövid történet a magányról, amelyben mindenki rengeteg kávét iszik – Ajánló Békefi Dorka 10.32. című regényéhez

Egy rövid történet a magányról, amelyben mindenki rengeteg kávét iszik – Ajánló Békefi Dorka 10.32. című regényéhez

Békefi Dorka 10. 32. című regénye tavaly a Canon 7. Digitális Könyvnyomtatási Pályázatán elnyerte a Legszebb Könyv fődíját is. A pici, tenyérbe illő könyvecskét egészen érdekes érzés volt betenni a táskámba: mintha már akkor éreztem volna, hogy valami egészen különleges kincset őrizgetek most magamnál.

Már a könyv felütése is meglehetősen furcsa, semmiféle eseménysort nem készít elő, a történet pedig elég rövid ahhoz, hogy erre a bizonyos kibontakozásra egyáltalán elkezdjünk várni. Néhány oldal után tudatosítottam magamban, hogy csak sodródni kell az írónő által kreált kis világgal, és annak atmoszférájával. Nem kell akciót keresni. Nem kell fordulatokra várni.

kép: libri.hu

kép: libri.hu

A nem mindennapi gondolatok egy kiskölyök fejében születnek meg, de nagyon sokáig fogalmunk sincs, hogy a főszereplő fiú-e, vagy lány, és, hogy egyáltalán mennyi idős. Visszagondolva, rengeteg lényeges kérdésre nem kapunk választ a könyvből, a főszereplőt körülvevő világ alapvető jellemzői hiányoznak. A leírások nem arról szólnak ugyanis, hogy ki, és mi, hogy néz ki, és mi történik velük konkrétan, sokkal inkább benyomásokat és impressziókat kapunk, ezzel kivezetve minket a felszínes, és külsőségeken alapuló világból.

„A csillagok akkor is ragyognak, ha szomorúak. Pedig biztosan nagyon, nagyon szomorúnak kell lenniük, hiszen már annyi szörnyűséget láttak. Itt, a földön pedig csak azért nincsen még teljes sötétség, mert bánatukban fényt sírnak le ránk.”

Nem képeket kapunk, hanem pillanatról pillanatra változó érzéseket, igazi perspektívát, ahhoz, hogy az életben egészen apró jelenségeket is felfedezzünk.

kép: iroszovetseg.hu

kép: iroszovetseg.hu

Leginkább úgy tudnám megfogalmazni, hogy nem azok az elemi fontosságú dolgok vannak kifejtve, amik körül alapesetben forog a világ, sokkal inkább a tudatalatti apró szösszenetei, amik néha még a gondolat szintjére sem jutnak el, nemhogy kimondjuk őket. Ez első hallásra túl elvont? Ez igaz, de olvasás közben éppoly élvezhető, mint bármelyik cselekményben gazdag regény, pusztán csak hozzá kell szokni a hangvételhez, a bizonytalansághoz.    

Nem könnyű a történetet bármennyire is körvonalazni. Szól, egy Dodó nevű kislányról, aki nem beszél, egy kisfiúról, a szüleiről, és a zongoratanárához fűződő históriáról. Szinte minden szempontból teljesen hétköznapi.

„Mekkora súlya van egy könnycseppnek? Néha azt képzelem, mindegyik egy kis darab belőlem, ami elpárolog, eltűnik, és utánuk annyival könnyebb leszek. Amik nem jönnek ki, azok viszont apró kis kövekké változnak, és egyre csak húznak lefelé.”     

Békefi Dorka könyvét ajánlom azoknak az olvasóknak, akik különös és újszerű könyvélményre vágynak. Valami olyanra, amit egy ültő helyedben elolvasol, utána valami egészen felemelő hangulatban folytatod a napodat.  

Írta: Polgár Krisztina

Kiemelt kép: wallpapercave.com

Szerző:

Vendégszerkesztő
Ezt a cikket egy kedves vendégszerkesztőnk írta. Ha van egy jó írásod, vagy szeretnél hozzánk írni, egy vagy akár több cikket, jelentkezz nálunk emailben a lendulet.magazin@gmail.com-on.

Szólj hozzánk!