,,Konvenciók, bevett szokások
hideg vaspántjai
szorítják lüktető,
eleven húsig lenyúzott szivünket.”
(Rab Zsuzsa)
Reggel kinyitjuk a szemünket, az ágy szélére ülünk, hátratúrjuk a hajunkat, majd elindulunk a konyha felé a reggeli kávé vagy teaadagunkért. Beleöntjük a kedvenc csészénkbe, megkeressük a hozzá illő kanalat, belepottyantjuk a három kockacukrot, majd elkeverjük. Így teszünk minden reggel, ez már olyan bevált szokás, mint a reggeli fogmosás. Ha egyik nap a szekrényben az üres kávés vagy teás doboz fogad minket, akkor teljesen kétségbe esünk, és arra gondolunk, hogy „úristen, ez a nap csak rossz lehet”.
Még a sarki boltba se indulunk el könyv, rágó és innivaló nélkül. Rutinszerűen beletesszük, mint az iratainkat és a pénztárcát. Ha a vonaton észrevesszük, hogy nincs nálunk a könyv, amit tegnap este lefekvéskor oda készítettünk a táskánk mellé, elfog minket a bűntudat és a rossz érzés, mintha a bérletünket hagytuk volna otthon, és elkezdünk azon rettegni, hogy megbüntet minket ezért az élet.
Ha nem találjuk a kabala karkötőnket, ami mindig rajtunk szokott lenni, ha vizsgára megyünk, akkor még sírni is képesek vagyunk, hiszen ez egy szerencse karkötő, ha nélküle indulunk el vizsgázni, biztos nem fog sikerülni.
Ha a zebrán úgy megyünk át, hogy csak a fehér csíkokra lépünk, akkor az is hozzájárul ahhoz, hogy ma szép napunk legyen.
Képesek vagyunk a szerelmi életünket is felépíteni egy-egy élettelen dologra, egy mozdulatra, egy szóra, egy cselekvésre. Jobban hiszünk ezekben, mint a szívünkben.
Ha a következő kereszteződésben nem jön autó, akkor ma végre ránk köszön, és mi megszólítjuk és beszélni fogunk vele.
Ha a sarokról bámuljuk őt és hátrafordul, akkor biztos, hogy ő is szerelmes belénk.
Ha beletalálunk a galacsinnal a kukába, akkor igen-t mondunk az állásinterjúra, ha nem, akkor elmegyünk randizni a „nyuszifogú fiúkával”.
Ha kávézó teraszán üldögélve két tasak cukrot szór a kávéjába, akkor van értelme kezdeni vele, ha nem, akkor „egyestés lötyögésnek” jó lesz.
Ha a randi végén megcsókol az ajtóban állva, amíg mi feltűnően játszadozunk a kulcscsomóval, és közben még a farzsebünkbe is beledugja a kezét, akkor ez már a több randis kategória.
Szokások, tárgyak mögé rejtünk jelentést és értelmet, felruházzuk őket erővel, akarattal, hisszük, hogy megóvnak minket. Velük érezzük biztonságban magunkat, beléjük kapaszkodunk, ragaszkodunk hozzájuk, mint a pasinkhoz.
Inkább a szokásaink rabjai leszünk és bízunk egy tárgyban ahelyett, hogy a sorsban hinnénk vagy magunkban.
„Nézd, ahogy a gondolatok szavakká válnak, ahogy a szavak tettekké, ahogy a tettek szokásokká, ahogy a szokások jellemvonássá, és ahogy a jellem sorssá válik. Amit gondolunk, azzá leszünk.”
