Tehetséges vagyok?
Honnan tudom, hogy jól csinálom-e?
Megéri ebbe ennyi energiát ölnöm?
Mi van, ha nem vagyok elég jó? Ha sosem leszek az?
Ha felmerültek már benned hasonló kérdések, ha elfogott már egyszer is a bizonytalanság azt illetően, vajon jó úton haladsz-e, ez a cikk most neked szól.
Nem tudom, létezik-e egy univerzális igazság a tehetséget illetően – nos, ha igen, engem még senki sem értesített róla.
A Lendületnél nap mint nap tehetséges emberekkel találkozunk. Kuszán keresztülszövitek az életünk pillanatait, mindenütt ott vagytok: mögöttem álltok a boltban, amikor elejtem a rizst; fáradt arccal, elgondolkodva kapaszkodtok a metrón; a mellettem lévő asztalnál kortyoltok egy kihűlt kávét, vagy véletlenül vállba löktök, amikor elsiettek mellettem a Lánchídon. És talán nem is vagytok tisztában annak a valódi értékével, amit minden áron megpróbáltok elrejteni a világ kíváncsi szeme elől. De miért? Talán a fiókotok mélyén vagy dobozokban lapul az összes álmotok, az ágy alatt egy poros sarokban, ahova nem kéredzkedik napfény, és ahol a legkönnyebb úgy tenni, mintha megfeledkeznétek róla, mert még nem hisztek magatokban eléggé. De a hiányt, amit minden ébredéskor kelt a gyomrotok mélyén, nem pótolhatja semmi.
„Tehetség: más-állapot, amikor az élet viszontszereti az embert.” (Vavyan Fable)
Sokáig úgy gondoltam, a tehetség olyan dolog, ami vagy velünk születik vagy nem. Mindig ezt sugallták, ahogy két táborra osztották az emberiséget: megajándékozottak és a többiek, a szürkék. Ha ott van a kromoszómáidban, akkor a szerencsések egyike lehetsz, hiszen a „kiválasztottak” közé tartozol. Persze van némi túlzás abban, hogy bármihez is nyúlsz, arannyá válik, de fogalmazzunk úgy, hogy helyzeti előnnyel indulsz. Az pedig, hogy mit kezdesz ezzel a varázserővel, már rajtad áll.
Később megismertem olyanokat, akik keményen, vért izzadva dolgoztak szívük legbensőbb vágyáért, időt, energiát, és akár anyagiakat sem sajnálva, mert ez volt az a cél, amelyet maguk elé tűztek, és addig küzdöttek, amíg végre átszakíthatják azt a bizonyos szalagot. Pedig az elején senki sem biztatta őket azzal, hogy kiemelkedőek, mégis egyre jobbá és jobbá váltak, és nem csupán a bennük lakó tündérpor varázsa tette…
És ne feledkezzünk meg rólatok, akik még mindig nem hiszitek el, mennyire különlegesek vagytok. Hogy él, lüktet bennetek a képesség, hogy csodát lopjatok mások mindennapjaiba, hogy egy szóval, egy hanggal, egy önzetlen tettel, egy frissen sült pogácsával vagy egy saját készítésű terítővel adjatok egy darabot saját magatokból. Valamit, amit nem tudunk behatárolni, és pont ettől megfizethetetlen.
Legyetek bátrak, lépjetek ki a fényre. Emeljétek fel a fejeteket, és nézzetek a napba.
Van, aki versenyfutásként éli meg, ahol csakis a győzelem lehet elég, és van, aki csupán a benne tomboló erőnek hajt fejet újra és újra, mert tudja, hogy ellene küzdeni örök szélmalomharc.
Én egy dologban vagyok biztos: szív kell hozzá. A nélkül nem megy.
Lehet, hogy áldással születtél, de lehet, hogy hosszú évek munkája feszül benned minden egyes végigküzdött nap végén, de bíznod kell magadban. Hinned kell, hogy ez a te utad, mert az emberek előre-hátra taszigálnak majd, de a lábadat senki sem vetheti meg helyetted. Ha igazán szereted, ha fontos, csináld. Hallgasd meg a véleményeket, fogadd szélesre tárt szívvel a kritikát, mert csak nyerhetsz vele, de ne hátrálj meg. Hallgass a megérzéseidre.
Mert a tehetség előbb vagy utóbb, de úgyis megtalálja a saját útját: ha a falak leomlottak, és mindent beborít a por és a törmelék, ez lesz az utolsó hajtás, amely a fény felé tör.
