Élet a csend után

Élet a csend után

Egy hete annak, hogy meséltem nektek arról, hogy milyen is az, ha valaki magával viszi a szavakat, kilopja a napfényből a fényt és nem marad más az emberben utána csak csend és végtelen sok homok. Most arról szeretnék mesélni, hogy mi is történt ez után.

Tudod, vannak azok a napok, mikor már teljesen mindegy. Szétfeszít a sok benned megragadt csend, és csak figyeled, hogy ennek ellenére hogy hord ki belőled minél többet, hogy végül már csak palástolni sem tudod, eltűnnek már az illendőségből felfestett mosolyok és az udvarias, könnyed csevejek is. Egyszerűen nem megy és már másoknak is nyilvánvalóvá válik, hogy valami van, aminek nem kéne.

Kezdődnek az “ugyemindenrendbenek”, csak úgy sűrűsödnek a nehézségek is és elérsz arra a pontra, mikor már az egész egyszerűen nem érdekel. Cinikus mosollyal szemléled az eseményeket kívülről, mintha ez már nem is te lennél. De hát tulajdonképpen te már nem is vagy. csak a csönd, meg a semmi.

Eljött a pillanat, mikor rájöttem, hogy “basszus, ez nem működik”. Nem tartom magam egy könnyed személyiségnek, feleslegesnek tartottam abban reménykedni, hogy akkor most holnap reggel felkelek és beragyogom a fél világot. Viszont azzal, hogy éreztem, hogy ez így nem oké, talán valami már elindult, melyet csak is az időnek köszönhettem, hogy kialakult bennem az igény arra, hogy valami más legyen. Bármi, csak több, mint ez. A többi rajtam múlott, azonban fogalmam sem volt, hogy hogy álljak neki, csak úgy egyik pillanatról a másikra nem ment és talán soha nem is működik így a dolog.

Mindenesetre meg akartam keresni a hangomat, a probléma a dolog hogyanjában lapult meg.
Mert mi is vagyok, ha már nem lehetek az aki voltam. Elvitték és én hagytam, hogy elvigyék. Szóval vagyis mi legyek, ha egyszer már úgy érzem, hogy vagyok.
Kutakodni kezdtem. Felidéztem mindent, hátha ott felejtettem valamit félúton az utazás során, amit most megtalálhatok, leporolhatok és rálehelve kifényesíthetem, majd a szívem fölé tűzhetem.

Ismered azt, mikor állsz a tükör előtt és szép lassan, számba veszel mindent magadon?
Villogó szemekkel leltározol, “ezt innen kaptam, azt a mosolyt meg tőle és ezek most már az enyémek”
A kérdés az, hogy mit kezdek mindezzel, amim van.

Olvad a hó, tavasz akar lenni.
Mit tudom én, mi szeretnék lenni!
Pehely vagyok, olvadok a hóval,
mely elfoly mint könny, elszáll mint sóhaj..

– Babits Mihály

Talán itt található bármifajta fordulópont a történetben, hogy tudatosult bennem, hogy nekem valamim van. Ha nem is a legszebb, meg legkimagaslóbb, de kétségkívül létezik. Van. Vagyok.
Ezt kaptam készen, ezt vettem át. Ebből építkezhetek, ezzel kell kezdenem valamit. Az, hogy micsodát, rajtam áll. 
Rendelkezem velük, hogy mi lesz belőle, vagy belőlem, nem tudom.

Válaszd azt az életformát és azt a feladatot, amelyben szeretőbb emberré válsz.

– Keresztes Szent János

Tapogatózok. Megismerek. Elengedek. Nagyon sokat hibázok. Hogy a kelleténél többet, vagy kevesebbet, az végül is mindegy, nem igaz?
Hiszen ebből a festékfoltos, karcokkal – hibákkal teli valóságból áll össze a kép, ami ténylegesen én vagyok.
Kirabolhatatlanul.
Függetlenül.
Valósan.

Szerző:

"Ha itt nem találsz, keress meg ott."