Számomra nem létezel már. De emlékszem, milyen dühös voltam, mikor elfogyott a fény, és nem volt ott senki sem. Már te sem. Szürke keresztmetszetet láttam, nem pedig a horizontot. Eltűntek a színek, nem fújt a szél sem. Csend volt. A mélység nem is lehetett ennél sötétebb. Megalázott, meggyötört lélek, kihasznált test. Kapcarongy a földön, és az el nem hibázott szívdöfések. Ennyi maradt. A többit mind elvittétek.
Hallgat a múlt, sikolt a jelen. Üres ülések a buszon, pont az ötös előtt kettővel – pedig az volt az én helyem. Mint a feneketlen kút mélyére zuhant kavics. Talán azzá lettem én, nélküled. Elmentél, és nyomokat sem hagytál. Elfogytam, mint a levegő – összeszorult a tüdő, és nem működött tovább. Hörgés hallatszott a mélyből, semmi más. A lélekharangot, szívmonitor hangja váltotta fel. A pulzus egyre hevesebbé vált, majd a szakaszos hang helyett csak egy, kitartott sípolásba ment át. Megszakadt a szív. Nem dobogott többé.
Hallgattál, és az én mindennapjaimat is csend fedte el. A szívizom nem húzódott össze már. Nincs többé sem heves, sem pedig halk dobbanás. A lélek nem létezik már.
Nem számolom a napokat. Még mindig nagy a csend, és ez nem is fog változni már. Nem akarok szólni, se nem hallani. Peregnek a percek és múlnak a hónapok, én meg újra érzem, hogy test és lélek vagyok. Újra ott ülök reggelente, az ötös előtt kettővel. De még mindig szorít a mellkas. Fulladok. Fulladok, mert nem tudok érezni. Rád nem is emlékszem már. De azt sem tudom, hogy milyen egy szívdobbanás.
Kiemlet kép: https://www.pexels.com
