Alig maradt valami,
valamivel mindig elszaladtak.
Néha tőlem – talán csak lemaradtam,
vajon várt volna valaki?
Lehet soha nem is számított,
minden kéz késsel jár.
A magány meg csak úgy hozzájár,
valahogy minden szakadék csábított.
Mielőtt az utolsót is befoltoztam,
ásító szívem lángra kapott,
Mégis meglepetést tartogatott,
hiszen csak egy hang szólt – “Eloltottam!”
Azóta sem vagyok lusta szeretni,
óvni, megbecsülni, tisztelni Őt.
Ölelni míg kapunk levegőt,
hiszen miatta tudom magam összeszedni.
Írta: Fórizs Krisztián
Kiemelt kép: hdwallpaperbackgrounds.net