Elkéstünk?

Elkéstünk?

Az ember mindig fél és mindig kételkedik. Ez nem újdonság. Szeretjük a biztonságot, de azért titkon szabadságra vágyunk. Szeretjük a barátainkat, de azért sokszor kritizáljuk őket.

Kép: www.pinterest.com

Dagadó büszkeséggel beszélünk a gyerekeinkről, de azért a szívünk mélyén aggódunk, hogy elrontjuk őket.

Az egyik legnagyobb félelmünk viszont az, hogy mindig lekésünk valamiről. Ha nincs párunk, akkor a párválasztásról. Amint lesz párunk, attól, hogy elveszítjük. Nincs nagyobb rettegő, érzelmi függő, mint a friss szerelmes. Később pedig, évek múltán, a szabadságunk elvesztésétől.

Ha nincs gyerekünk, attól, hogy sosem lesz. Amint szülők leszünk, rettegünk, hogy elveszítjük korábbi önmagunkat és életünket.

Ha boldogok vagyunk és minden kerek, ott a kérdés, megérdemlem-e? Na és persze a kérdésekkel kézen fogva jár a félelem. Meddig tart a fesztelenség? Szükségszerű, hogy ezután valami rossz következik?

Álmodozunk egy jó munkahelyről, ahol a főnökünk megérti a gondjainkat, ahol anyagilag elismernek, ahol nem kell halálra dolgozni magunkat és még este a családra is van idő. Mégis, amint megvan, hibákat találunk benne és még ennél is jobbra vágyunk.

Miért fordul minden egy pillanat alatt a visszájára? Az ember, természeténél fogva, amolyan „ugrásra készen” álló ösztönlény. Önvédő mechanizmusa képes saját magát, addigi értékrendjét, vágyait lerombolni. Tényleg ezért félünk? Hogy magunkat védjük? Egyszerűbb így felkészülni a váratlanra? Miért nehezebb egyszerűen csak élni az életet és nem folyton kételkedni?

Pedig szüksége van a léleknek a váratlanra. A hirtelen változásokra. Attól tud megújulni. Sosem tudunk gondolatban mindenre felkészülni. A valóság sokkal élesebb, sokkal fájdalmasabb.

Ezért nem érdemes az időt fecsérelni a félelemre. Csak ha tényleg építő jellegű.

De azt már megérzésnek hívják.

Kiemelt kép: georgetowner.com