Élni csak úgy, ahogy lélegzel

Élni csak úgy, ahogy lélegzel

Te Buda, én meg Pest.
Egyetlen pillantásoddal felkelted a Napot, és várod, szelíden várod mosolyom esetlen görbületét.
Te Buda, én meg Pest. Köztünk pedig a Duna végtelensége. A part esti homályából bontakozunk ki, ragyogva feldereng egy közeli perc. Sűrűsödik a végtelen. Elbujdosnak előlünk a szelek, van már ki ölelje a lányt, mondják, majd nagy duzzogva odébb állnak. Fürkészem a meg-megbotló némaságot álmos testeden. És arra gondolok, ha csókolsz, nem vagyok. Csak lélek van, mit neked adtam. Csupán csak meztelen semmi a mindenem. Nem birtoklom önmagam, te rendelkezel velem, s te jó vagy, visszaadsz magamnak, mert szeretni nem tudsz máshogyan, csak úgy, ahogy élni; mással megosztva mindened. Mély, mohó ölelésekben létezem. Szavaimon pihensz, ki-be jársz, mint a huzat a házban. Nyitva felejtett ajtók mögött élünk szívünk hátra hagyott porcicáin. Csavargó újhold ring, arany pírral arcukon köszöntik egymást a vad jövendők.
Élni csak úgy, ahogy lélegzel.

Mióta vagy, azóta látom a csendet.

tumblr_ntgk9lfq6E1rah2jlo1_500

tumblr.com

Szerző:

Bóbics Veronika
Csendből vagyok és átbeszélgetett éjszakákból. Sok-sok szeretetből, és még több bizalomból. Néha azért önbizalomhiány és félelem barátaim is felbukkannak, de törekszem rá, hogy egy általam irányított diktatúrában éljünk. Nem mindig sikerül persze, de hát van nekem élénk fantáziám, fehér papírom, na meg tintával teli tollam. Ezért írok ide is. Magamról, rólunk, nektek, hozzátok. Néha talán sok banális okfejtést, de mindig csak azt, amit a szívem mondani szeretne. A világon keresztül próbálom megérteni önmagamat, de néha elkap egy gyorsan jövő orkán. Azért persze mindig újra megpróbálom, hiszen ez tesz igazán boldoggá.

Szólj hozzánk!