“Előfordult, hogy fél napig mentem, hogy találjak valakit…” – interjú Nagy Mihállyal

“Előfordult, hogy fél napig mentem, hogy találjak valakit…” – interjú Nagy Mihállyal

Amikor egy fotós külön kérés nélkül megengedi, hogy a saját bejáratú gépét kipróbáljam, mint laikus érdeklődő, az tényleg egy nyílt és őszinte személyiségről árulkodik – Nagy Mihályról ez a kép alakult ki bennem, mialatt az interjút készítettük, folyamatosan megerősítette azt a tényt, hogy tényleg pozitív szemléletű ember, aki feszengés nélkül feltalálja magát, bármilyen helyzetet hozzon elé az élet. Ismerjétek meg most őt, egy kicsit jobban, mert ő már sok történetet meghallgatott…

Fotó: Domonkos Orbán

Hogyan kezdett érdekelni a fotózás?
Úgy kezdődött, hogy még középsuliba jártam, a szalagavató előtt voltunk pont, és tudtuk, hogy a városi fotós nem olyan jó minőségű képeket készít. Ezért vettünk egy kis kompakt, bridge gépet, hogy rólam csináljanak majd a szülők fotókat, és legyenek jobb képeim. Persze nem lettek (nevet). De aztán ez a gép megmaradt, és én voltam az, aki egyedül használtam bármire is. Először csak így poénból elkezdtem vele kattintgatni, úgy ahogy bárki más is elkezdi. Aztán éreztem, hogy nem elég, és a tükörreflexes fényképezőgépek felé indultam el. Nagyon klassz volt, ahogy csattant a gép, teljesen más világ, mint az előző. Ezután kezdtem el portrézni tudatosabban, elment egy évem rá, hogy gyakoroljam és még jobban beleástam magam a fotózásba. Ismerősök voltak az első modelljeim, sokat gyakoroltam és utána azon kaptam magam, hogy elhívtak esküvőkre vagy családi fotózásokra. Végül úgy alakult, hogy most már csak ezt csinálom.

Akkor végül is saját tapasztalatod alapján tanultál fotózni?
Igen, máshogy szerintem nem is lehet, nem nagyon hiszek ebben az iskolarendszer szerű tanulásban, én is jártam, de nem lettem tőle sokkal jobb fotós. Biztos vannak jó iskolák, de az nem hiszem, hogy hasznos, ha valaki rád erőltet egy látásmódot. Így nehéz kitörni, vagy bármi egyedit alkotni. Más fotóssal együtt dolgozva, többet lehet tanulni a szakmáról.

Van-e példaképed, vagy bárki, aki motivál?
Talán egy ilyen ember van, akinek az asszisztense vagyok, mégpedig Láng Péter. Ő egy nagyon jó fotós és nagyon jó ember. Nem csak a technikát tanulom tőle, hanem az emberi hozzáállást, mert a felét az teszi ki a fotózásnak, hogy hogy viszonylunk az emberekhez. Pont a 365 napos sorozatom kapcsán keresett meg és kezdtünk el együtt dolgozni. Ahogy kommunikál, instruálja az embereket, abból lehet tanulni, az példamutató. Mindenkinél megtalálja azt az oldalát, ami jól áll neki.

Fotó: Nagy Mihály Facebook oldala

Hogyan találtál rá a portréfotózásra?
Próbaképpen kezdtem el portrékat fotózni, az első modellem az akkori barátnőm volt, róla készítettem fotókat hónapokig. Egyre jobbak lettek és akkor sokat kísérletezgettem. Nagyon emberközpontú vagyok, szeretek rendezvényeken is fotózni. A napi arcoknak is ehhez volt köze. Nagyon hirtelen felindulásból jött a gondolat, valami olyat akartam elkezdeni, amit egyrészt még senki, és ami kihívás.

Milyen fotós technikát használsz?
Most is digitális tükörreflexes géppel dolgozom. Van analóg gépem, de nem nagyon használtam, egyszer majd, talán idősebb koromra, amikor lesz időm, energiám talán belevágok. Annál jobban oda kell figyelni, nem úgy van, mint a mostani digitális gépeknél, egy filmes gépnél ott vagy 24, vagy 36 kockád van. Ott jobban meggondolod, hogy mit és hogyan is fogsz fotózni.

Fotó: Nagy Mihály Facebok oldala

Szabadban szeretsz inkább fotózni vagy stúdióban?
Azt szoktam mondani, hogy nem szeretek stúdióban fotózni, mert be van korlátolva, de ez nem fedi a valóságot. Stúdióban fotózni az nem szeret, aki nem tud világítani, rám ez részben igaz, mivel ez egy nagyon hosszú tanulási folyamat, hogy mindent be tudjon világítani úgy, ahogy kell. Számomra kint a szabadban sokkal több a lehetőség, jobban szeretek dolgozni a természetes fényekkel, de ez még az évek múlásával változhat, ahogy tanulok.

Szoktál retusálni/utómunkázni?
Minden képemhez szoktam, de mondhatni, hogy csak minimálisan, aminél jobban belenyúlok, az nyilván a portré, de ott is csak az arcretus miatt. Amúgy nem vagyok az a fajta, aki nagyon túlzásba esik a photoshopnál, inkább legyen természetes a hatás.

Mikor kezdtél neki a 365 napos projektednek? Mi inspirált benne?
Most volt két éves a sorozat. Az első felindulásból 200 napig minden nap voltak képek. Akkor jött az ötlet, hogy az utcán fotózzak, legyen mindenkiről egy portré, ugyanolyan fekvő formátumban, mindig ott ahol találkozom vele. Nagyon érdekelnek az emberek és a személyes történetük, és ezért úgy voltam vele, hogyha megállítok egy-egy érdekes arcot egy fotó miatt, akkor beszélgetek is vele. Aztán rájöttem, hogy ez nekem nagyon tetszik, és nagyon szeretem csinálni. Annyi érdekes embert ismertem meg és annyival tartom ma is a kapcsolatot, hogy ez egy nagyon nagy plusz volt számomra. Nagyon sokat segített abban, hogy idegenekkel is könnyen teremtek kapcsolatot.

Fotó: Nagy Mihály Facebook oldala

Hogyan néz ez ki a gyakorlatban? Hogyan választod ki az embereket?
Előfordult, hogy fél napig mentem, hogy találjak valakit, akár mínusz 15 fokban a városban. Jelenleg kicsit szünetel a sorozat, a munkám miatt, mivel legalább 4 órát elvenne a napomból, hogy találjak egy érdekes alanyt, és amúgy is válogatósabb vagyok, mint az elején. A leghosszabb beszélgetés 2-3 óra biztos, hogy volt, és ezután még hazamenni, leírni, mivel kevésbé vagyok gyakorlott az írásban legalább 2 órát biztos elvisz. Általában csak sétálok az utcán és nézelődök, akit érdekesnek találok, ahhoz oda is megyek. Valamit meg kell benne látnom, valamit, ami megfog, ez a lényeg. Előfordult olyan is, hogy például, egy fiatal lányról szép képet lehetett volna készíteni, de sztori nem volt mögötte, pedig az legalább olyan fontos ehhez a projekthez. Ha csak egy jó fotód van, az emberek továbbgörgetnek, kell valami plusz. Mások azt mondták a történetek emiatt, olyan mintha egy jó könyvet olvasnál. Ezért is nagyrészt idősek vannak a sorozatban, egyrészt mert ők karakteresebbek, és nekik van mesélnivalójuk.

Fotó: Nagy Mihály Facebook oldala

Melyik történetre emlékszel a legszívesebben?
Sok ilyen van, de az egyik, amivel tényleg tudtam segíteni az a gyufás Józsi bácsi, aki egy hajléktalan férfi, és a Deák térnél gyufakockákat árult. Nem tudta elképzelni, hogy csak pénzt kér a semmiért, és ezért készíti ezeket. Sokan segítettek neki, akár megosztással, sőt volt, aki pénzben is. Volt egy másik hölgy, akivel a Blahánál találkoztam és nagyon kitűnt a tömegből, nagyon elegáns ruhába öltözött. Annyira kedves volt, hogy azóta, se találkoztam ilyen jólelkű emberrel. Ez olyan szívmelengető élmény volt, hogy elfogadtam volna a második nagymamának. Voltak persze érdekesebb fiatalok, akiknek különlegesebb a története, valamint ismert emberek is, de ők maradtak meg igazán.

Kiállításod lesz esetleg mostanában?
Terveztünk budapesti kiállítást, de az most nem jött össze, talán majd a későbbiekben, amikor befejeztem a sorozatot. 

Még több csodás képet, valamint információkat a projektről Misi Facebook oldalán találhattok! Sok sikert kívánunk Neki a továbbiakban!

Fotók forrása: Nagy Mihály Facebook oldala

Szólj hozzánk!

A weboldal sütiket (cookie-kat) használ, hogy biztonságos böngészés mellett a legjobb felhasználói élményt nyújtsa. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás