Mikor meghallom a változás, újdonság szavakat, mindig felhőtlen öröm, de egyben hihetetlen félelem uralkodik el rajtam. Valami, ami más, ami nem a régi.. A mindent felforgató változás.
Valamiért mindannyian félünk az újtól. Pedig a változás elvileg jó.. De valami oknál fogva mindannyian görcsösön ragaszkodunk a múltunkhoz, és rettegünk beengedni az újonnan érkezőket.
Én is ilyen vagyok.
Rengeteget gondolkodtam a változásokon az utóbbi időben. És tudom jól, hogy mindenkinek szüksége van rá. Mert kell, ez visz minket előre, ettől vagyunk többek. Tanulunk, tapasztalunk. És a régiből nem mindig lesz új, úgyhogy néha muszáj engednünk, és valami olyanba belevágni, ami más, ami idegen.
Azokban a pillanatokban a legnehezebb, mikor már ott állsz a küszöbén. És tudod, hogy jön. Hihetetlen erővel hömpölyög feléd és másodperceken belül rád fog zúdulni. Állsz, földbegyökerezett lábakkal, de mégis szaladnál. A cél előtti pánik, a félelem és a maradás utáni vágy.. Hirtelen eszedbe jut minden a múltból, és az, hogy mennyire jó is volt minden..
De itt az ideje beismerni, hogy a múlt nem biztos, hogy olyan jó volt, hanem lehet, hogy csak kényelmes. Könnyű. Olyan megszokott.
Néha muszáj bátornak lennünk. Ami megy, azt elengedni, ami jön, azt fogadni. Ha soha nem szedünk össze elég bátorságot, és csak várunk valamilyen csodára, akkor soha nem fog történni semmi. Egyébként érdekes dolog ez.. Vágyunk arra, hogy más legyen minden, hogy jöjjön valaki, aki fenekestül felforgat mindent. De amikor valóban megérkezik, kopogtat és be is jönne, hogy feldúlja nyugalmunkat, mi legszívesebben elszaladnánk és visszabújnánk az egérlyukba.
Nem várhatunk mindig. Nem várhatunk örökké. Itt az ideje végre bátornak lenni. Nem szeretném többé azt szem előtt tartani, hogy mi az, amitől sérülhetek. Nem akarok úgy visszagondolni, hogy „mi lett volna ha…”. Nem akarom megbánni azt, hogy nem lépek. Nem akarom sajnálni magam azért, mert nem haladok. Itt az ideje előrelépkedni, és haladni azon az úton, ami előttem van.
És ha nem megy? Akkor legalább nem arra gondolok vissza, hogy „mi lett volna ha…”, hanem arra, hogy „Megpróbáltam, de nem ment. Nem gond, legalább tanultam belőle.” Nem félhetünk örökké attól, hogy valami más lesz, hogy esetleg még keményebben kell küzdeni.. Nem retteghetünk az újtól, és nem aggódhatunk folyamatosan azért, hogy mikor fogunk megsérülni.
Én nem akarok így élni. Már nem. Szeretném követni az ösvényt. És szeretnék bátran lépkedni. De csakis előre. Hátra soha többé..
