Késő délutáni órában találkozom Veronikával. Bár hivatalosan ilyenkor már nem ér rá interjút adni, mégis szívesen válaszol a kérdéseimre. Kedves tekintete és szelíd mosolya van. Az Udvarban ismerősöknek köszön, én pedig úgy érzem magam, mintha egy nagycsaládba érkeznék. Szőke hajával, szép kék szemeivel és könnyű lépteivel, olyan, akár egy tündér. Két párnán, a fűben ülve mesél. Zenéről, a fesztiválról, tehetségről, kollégákról. Mosolyog. Úgy látszik, a Völgy mindenkit boldoggá varázsol.
– Idén először tárta ki kapuit a Harcsa Veronika Udvar. Milyen érzés ez számodra?
– Fantasztikus érzés. Amikor felkértek a szervezők, már akkor is borzasztóan örültem neki, és nagyon meglepett a felkérés, nem számítottam egyáltalán ilyenre. Már csak azért sem, mert nagyon új ez a szerep, hiszen nagyon sokat koncertezem, de a szervezői oldalon nem tevékenykedtem korábban. Viszont olyan szép feladat ez nekem, és annyira nagy megtiszteltetés, nem volt kérdés, hogy nagy örömmel igent mondok rá. Tavaly a fesztiválon kértek fel a szervezők, és gyakorlatilag októberben már dolgoztam ki a műsort. A feladat maga abból áll, hogy én állítottam össze a programot, kivéve a délutániakat, mert azokat a Magyar Írószövetség szervezi, de egyébként a koncertműsort és a workshopok programját én találtam ki. Utána én is kértem föl a zenekarokat, összeállítottam, hogy melyik zenekar melyik másik csapattal legyen egy napon stb… Magát az operatív szervezést nem én végeztem, de ezzel együtt egész évben gondolkodtunk arról, hogy milyen lesz majd az Udvar. Természetesen részt vettem a praktikus dolgoknak a kitalálásában is valamilyen szinten, de egyébként egy nagyon profi szervezőcsapat áll az egész mögött. Konkrétan ez alatt a tíz nap alatt itt vagyok végig, igazából csak fél, egy órákra tudtam kimozdulni az Udvarból, hiszen annyira sok itt a teendő, hogy ezek ide kötnek, de így is óriási, fantasztikus nagy élmény. Három nagykoncertet adtam a saját zenekarokkal, tehát a Quartettel volt Lámpafény koncert, Gyémánt Bálinttal duókoncert, illetve a Bin-Jip-pel adtunk koncertet, aminek Erik Truffaz, világhírű trombitás volt a vendége, az volt talán a legnagyobb dobás. Ezeken túl is vendégként sok zenekarhoz beálltam egy-két dalra pl. ma este (az interjú július 2.-én készült-a szerk.) a német Club Des Belugas fog fellépni, és velük is fogok énekelni néhány számot. Napközben workshopokat tartottunk/tartunk általában a fellépő vendégek, művészek bevonásával.
– El tudnád mesélni a legemlékezetesebb Völgybeli élményedet?
– A mostani kilenc napon belül egész biztosan az Erik Truffaz-val való közös fellépés volt az. Nagyon vártuk ezt, hiszen ő egy nemzetközileg elismert zenész, a Blue Note kiadó művésze, ami nagy szó, nagyon-nagy rang egy zenésznek, és ez mindannyiunknak különleges alkalom. Andrew-nak is és nekem is nagyon meghatározó volt az ő zenéje fiatalabb korunkban, és fellépni olyasvalakivel, aki korábban nagy hatással volt rád, az kivételes élmény, és jól is sikerült, Erik is jól érezte magát. Pont ma reggel e-maileztem vele,megelőzve engemő írt, hogy megköszönje a meghívást, és hogy elmondja, milyen jó volt neki itt Kapolcson. Ilyen elismerést az ember nem mindennap kap, de emellett is olyan emberközeliség és természetközeliség van itt Kapolcson, ami különlegessé teszi a fesztivált. Nagyvárosokban élek, bár elég sokat utazom, de akkor is főleg nagyvárosokba, ezért nagy élmény az itteni környezet. Ráadásul olyan beszélgetésekre nyílik alkalom a közönséggel egy-egy workshopon, vagy a koncertek után, ami szintén többről szól, mint ahogy az évközben megszokott.
– Mi az, ami erőt ad a nehezebb időkben? Hogyan tudsz az ilyen időszakokon átlendülni?
– A zene mindenképpen. Akár a zenehallgatás, akár a zenélés. Színpadon lenni, az egy nagyon kivételes állapot. Nem is a színpadon levés, hanem az önkifejezés miatt. Mert az, hogy kiadhatok magamból valamit, zenét, gondolatot, érzelmet, még akkor is, ha fáradt vagyok, nagy öröm. Az önkifejezéshez is energia kell, paradoxonnak tűnik, de pont ez az önkifejezés tud annyira feltölteni, hogy az lendületet ad. A másik pedig az emberek körülöttem. Akár a zenésztársak, akikkel együtt merülünk el az önkifejezésben, akár pedig a barátaim vagy a családom.
– Honnan merítesz ötletet a dalok megírásához?
– Általában személyes sztorikból születnek a dalok. Ugyanakkor van benne egy csomó olyan zenei ötlet is, ami viszont inkább a hallgatott zenékből, vagy a zenésztársak inspirációjából fakad. Sohasem egyetlen egy élményből táplálkozik egy dal, hanem nagyon sokból. A sztorik, amikből a dalszövegek születnek, általában személyes történetek, de nem csak velem történtek, hanem mondjuk hozzám közel álló emberekkel.
– Mit tanácsolnál azoknak az embereknek, akik tehetségesek, de még a pályájuk kezdetén vannak, de meg szeretnék magukat mutatni?
– Legyenek bátrak, és ne várjanak túl sokáig, hanem vágjanak, kezdjenek bele abba, ami őket igazán érdekli, mert azt látom magam körül, hogy nagyon sok ember nem mer belefogni abba, amihez igazán nagy kedve van. Fiatalon az embernek még sokkal kevesebb rizikója van,és sokkal kevesebb kockázattal lehet belevágni fiatalon egy nagy vállalkozásba, mint mondjuk később, ha már az ember rááll egy életútra, családja is van stb…Úgyhogy merjenek kiállni azért, amit szeretnek csinálni.
Köszönjük szépen Veronikának, hogy szakított időt az interjúra. Nagy megtiszteltetés volt vele beszélgetni !
