Emléknyom

Emléknyom

Megnézte, hogy kizárta-e a fojtott naplementét. A könnyek mélyen barázdálódtak, de megrázta magát, mint a nedves bundájú kiskutya. Agyából kihullott mindaz, amit a szív ketrecébe zárt. Egészen a csontjáig hatolt simogatások, bőrben tárolt, és szomorú hervadása az életnek. Nem maradt más, csak egy hosszúra nyújtott sóhaj. Így indult neki a világnak, előre nézve, mert a bátrak sosem néznek vissza búcsúzáskor, legfeljebb csak akkor, ha az összes sós lé rászáradt a fáradt arcra.
Ottfelejtett árnyak ringatóztak a nyári szélben. Túl nagy a repedés a világ falán. Hát ment, mert maradni nem tudott. Falánk szavak vették körbe, belemásztak a lelkébe és elkezdődött a csendes dorbézolás. Meg kellett értenie, hogy nem a szárnyaktól tud repülni egy madár, és rá kellett jönnie, hogy minden kötéltáncosnak le kell egyszer zuhannia, mert a magassághoz szövetséget kell kötnünk a mélységgel. Aztán tovább baktatott, képtelen volt megállni, és egészen a boldogságig szalad. Szövetséget kötött egy puha tenyérrel, és kiszáradt torokkal mered maga elé, amikor napsugárnak nevezték. Csak bólintania kellett az életre, és már vitték is.

Nagy kár, hogy a szép dolgok mindig becsapják az érzékszerveket.

 

1977077_722653807778940_715913816_n

Hannah Haseker photography

Szerző:

Bóbics Veronika

Csendből vagyok és átbeszélgetett éjszakákból. Sok-sok szeretetből, és még több bizalomból. Néha azért önbizalomhiány és félelem barátaim is felbukkannak, de törekszem rá, hogy egy általam irányított diktatúrában éljünk. Nem mindig sikerül persze, de hát van nekem élénk fantáziám, fehér papírom, na meg tintával teli tollam. Ezért írok ide is. Magamról, rólunk, nektek, hozzátok. Néha talán sok banális okfejtést, de mindig csak azt, amit a szívem mondani szeretne. A világon keresztül próbálom megérteni önmagamat, de néha elkap egy gyorsan jövő orkán. Azért persze mindig újra megpróbálom, hiszen ez tesz igazán boldoggá.

Szólj hozzánk!