Megölelt.
Először ölelt, de úgy, mintha utoljára. Én is öleltem, először öleltem, de úgy, hogy ez az utolsó első ölelés. A kezei erősen szorítottak, de egy cseppet sem fájt, élveztem, ahogy rásimulok a mellkasára, és amit eddig már pár lépés távolságból szinte a kezemben tartottam, az most a szívem közelségében ostromolta bordáimat.
Talán tudta, hogy nem tartunk ki sokáig. Talán abban a másodpercben is már-már elengedett volna, csakhogy ne okozzon túl nagy csalódást. De nem tette, nem volt hozzá szíve, hogy is lenne, amikor az már az enyémmel csatázott? A szorítást egy pillanatra sem engedve fel dülöngéltünk egyik lábról a másikra. Elég instabil helyzet volt, de akkor a szorítás miatt olyan biztonságban éreztem magam, mint még soha. Nem éreztem semmit, semmi sem fájt, ugyanakkor az a jó érzés, ami az ő közelségében el szokott fogni, valahogy átcsapott némi aggodalomba. Valamit kezdtem érezni. Nem tudta leplezni, túl közel volt a szíve az enyémhez, de ő ezt nem tudta, és magába fojtva próbálta elhessegetni, miközben egyre szorosabban ölelt. Azt hittem, sír. Nem hallottam, nem éreztem a vállamon legördülő könnycseppeket, és a mellkasa sem zihált úgy, mintha sírna. Talán belül sírt, belül feszegette valami, ami béklyóban tartotta tagjait. Gyengéden megsimogattam a hátát. Ő is megsimogatta az enyémet. Tudtam, éreztem, valahol titkon mosolyog. Én is mosolyogtam. Majd a szorítás lassan engedni kezdett, s én egyre távolodni kezdtem a vállától. Elengedtük egymást. Szemtől szembe álltunk egymással, és tényleg mosolygott. Tőlem viszont már csak egy halvány mosolyra telt.
Valami megszakadt.
Nem éreztem, hogy boldog lenne, vagy hogy még mindig belülről mardosná valami. Már túl távol voltam tőle ahhoz, hogy bármi olyat érezzek, amit nem mutat ki, de én érzem, én tudom, mert tudni akarom. Az ő mosolya egyre szélesebb lett, mígnem szinte nevetve távolodott el tőle. Talán örült, hogy ilyen könnyen megúszott egy utolsó ölelést. Még egyszer meg akartam ölelni, hogy szíve közel legyen az enyémhez, és újra érezzek valamit. Akármit. Azt, hogy valóban örül-e, hogy így történt, valóban ez volt-e az utolsó ölelésünk. De nem tettem. Minden érzésemet magával vitte. Szívem már az övében van. Kiszipolyozta az enyémből mindazt, ami miatt valaha fontos voltam neki.
Elvitte az érzéseimet.
Emlékül.
Kép: Rona Keller
