“Láttam, ahogy a távolban, a mocsárban felfénylik a csatornák vize, ahogy a nádasban előretörnek, a vizük keveredik a többivel, és a találkozás visszavonhatatlanul megváltoztatta mindkettőt. Az élet is hasonló. Ha az ösvények találkoznak, azt követõen már soha nem lesznek ugyanazok, örökre megváltoznak a találkozás hatására. Néha csak aprók a változások, szinte láthatatlanok, máskor meg olyan égbekiáltóak, hogy semmi sem lesz már a régi, ami utána következik. Más életek homokszemei beborítanak bennünket, és cserébe a miénket is átadjuk azoknak, akikkel később összetalálkozunk.”
/John Connolly/
Sokszor írtam már nektek a változásról. Arról, hogy nehezen tudom elfogadni, hogy inkább a szokások rabja vagyok, és, hogy nehezen barátkozom meg az új helyzetekkel. Mindezt úgy, hogy tudom, a változás jó, és szükséges is, hiszen általa (is) fejlődünk.
kép: tumblr.com
Régóta kopogtat egy új élet az ajtómon, de valamiért képtelen voltam eddig beengedni azt. Féltem attól, hogy eltűnnek a megszokott hétköznapok, esetleg távoznak azok, akik eddig ott voltak, és talán attól is, hogy én más leszek, megváltozom.
Ahogy múlt az idő, észre sem vettem, hogy az egykor résnyire nyitott ajtót egyre nagyobbra tártam, és mára szinte teljesen ki is nyitottam.
Új embereket ismertem meg, akik által gazdagabb lettem, olyan dolgokat csinálok, amiket korábban nem.
Most tényleg azt érzem, hogy aki nem akar maradni, azt el kell engednem. Nem tartom „erőszakkal” magam mellett. Talán az van valahol megírva, hogy csak állomások vagyunk egymás életében. Igaz, ez hatalmas fájdalommal, és bizonytalansággal jár, hiszen van, akiről azt hittem, hogy egy életen át kísérni fog. De inkább elengedem a kezét, hagyom, hogy élje az életét, minthogy a jövőben még több csalódást és fájdalmat okozzunk egymásnak azáltal, hogy mások az elvárásaink, és mást érzünk.
“Hagyd. Akkor változik, ha itt az ideje. Akkor lesz másabb, ha másabbnak kell lennie. Ha megért rá. Vagy megértél rá. Nem akarhatod, hogy olyan legyen minden, amilyennek te akarod. Van, hogy az nem is jó. Csak árt, rombol, összetör. Az élet majd alakít. Mindenkit, mindent, úgy, ahogy azt kell. Neked csak egy dolgot kell tenned: hagyni, folyni, engedni.”
/Oravecz Nóra/
Azt hittem, tudom miről fog szólni az életem. Azt hittem tudom, ki az, aki mellett leélem. Hittem abban, hogy ha eléggé akarom, akkor be fog teljesedni, és én is eljutok a „boldogan élünk, amíg meg nem halunk”-ig. Rájöttem, hogy nem akarhatom más helyett. Nem szerethetek más szívével. Hagynom kell, hogy menjen. El kell engednem. És ha valahol az van megírva – amiben mindig is hittem -, hogy vele kell leélnem az életem, akkor úgyis visszatalál hozzám, ha eljött az ideje.
kép: tumblr.com
Mióta kinyitottam az ajtót, másnak érzem magam. Boldogabbnak, könnyebbnek. Vannak olyan dolgok, amik miatt korábban görcsösen aggódtam, és féltem mi lesz, ha valami nem sikerül. Most meg úgy vagyok vele, hogy ha nem megy, akkor nem megy. Nem adom fel, de nem fogom görcsösen erőltetni, mert talán pont ezért csúszott ki mindig minden a kezemből. Túlságosan akartam. Túlságosan ragaszkodtam. És túlságosan szerettem. (Igazából nem tudom, hogy ilyet egyáltalán lehet-e.)
Hosszú évek után, most először érzem azt, hogy tényleg változok. Sokszor gondolok arra, hogy ez már egy olyan állapot, ami már nem fordítható vissza. Soha nem lesz már minden a régi. És őszintén szólva… nem is akarom. Bár még mindig elfog a rémület, mikor reggel kinyitom a szemem, és rádöbbenek, hogy már semmi sem olyan, mint régen. Ez egy új élet.
Hosszú idő után jól érzem magam a bőrömben. Évek óta először mondták nekem azt, hogy végre ugyanazt az erős, határozott (és nem elveszett) nőt látják bennem, akit valaha megismertek. Végre nem érzik azt, hogy fogni kell a kezem. Állítólag öröm rám nézni, és feltöltök másokat az energiámmal. Ők is boldognak látnak.
kép: weheartit.com
Nem tudom, hogy surrant be a változás az életembe. Szinte észre sem vettem. De most már beláttam, hogy tényleg szükségem volt rá. Nem várhattam tovább. Nem várhattam tovább olyan dolgokra, amik (talán) nem nekem lettek megírva. Másik irányba kellett menjek, és hiszek abban, hogy előbb vagy utóbb, megtalálom a céljaimat is. Egyelőre hagyom, hogy átjárjon, és élvezem azt, hogy kezdem megtalálni önmagam. Mikor tükörbe nézek, nem azt látom, hogy egy elveszett tekintet néz vissza rám, hanem azt, hogy ott van egy nő, aki küzd, akar, és képes befogadni az újat. Nem rostokol tovább a múltban.
Szabadnak érzem magam!
“Ami jön, fogadjátok, ami megy, engedjétek! Ennyi az egész.”
/Közmondás/
Kiemelt kép: wallpaperbackgrounds.com
