Érinthetetlenek

Érinthetetlenek

Úgy mennek el az emberek egymás mellett, mint a párhuzamosan futó síneken szaladó vonatok. Egyik egyik irányba tart, másik a másikba, találkozásuk csupán egy futó pillanat, amíg összeköszön az acéltestük kavarta lég, a pillanat olyan gyors, hogy még kimerevítésre sem érdemes.
Néma lelkek sétáltatják testüket a körúton, sietős és megfáradt léptek nyoma visszhangzik az aszfalton. A kávézók asztalai épp csak percekre lélegeznek fel, mielőtt a következő vendég telepedne föléjük, elhadarni mondandóját, felhörpinteni a kicsit túlságosan is rövidre sikerült kávéját és már érkezik is a következő történet.

Kíváncsi lennék, hogy egy kimerevített pillanatban mennyi kéz vagy tekintet ér össze. Vannak-e még olyan pillanatok, amelyek képesek ott hagyni nyomukat a falak között, a terek padjain, vagy mindegyiken csak keresztülrohanunk, ahogyan egymás mellett is elszaladunk nap mint nap.
Információk millióit lélegezzük, de mi az, ami úgy igazán megragad bennünk? Amit látva, hallva, érezve arra késztet, hogy megtorpanjunk. Földbe gyökerezzenek a lábaink. Kijózanítsanak ebből a monoton menetelésből.

 

pace_life

 

Egyik nap sétáltam az utcán. Szándékosan lelassítottam a lépteimet, mert a saját ritmusomban szerettem volna megtenni az utat, nem pedig a város diktálta iramban rohanni. A fejemet forgattam, mint egy kisgyerek, aki egy új hely láttán nem győzi kapkodni azt, minden részletet körbepásztáz, hogy el tudja helyezni magát az új világban. Akkor láttam meg a hóvirágokat, a kerítésen túl lévő, még téliesbe öltözött kertben. Csak néhány szál fehér remény. Csak egy apró tavasz illat. Ott álltam és csak bámultam, s a közben mellettem elrohanó emberek egy másodpercnyi csodálkozásra rám pillantottak. Nem értek rá megnézni, mi lehet az, ami valakit megállásra és gyönyörködésre kényszerített.

Elszaladjuk az életünket. Megtelünk a sok információval, feladattal, de a lényeg valahogy kifolyik belőlünk. Itt sodródunk ebben az óriási embertömegben, mégis. Egyedül.
Magányos lelkek tánca a napok körforgásában. Zokon vett kíváncsiság. Elszalasztott alkalmak. Sosem lesz megismerkedés. Mert azt hisszük, ha kilépünk a mókuskerékből, akkor az örökre száműzni fog, elveszítjük az életünk diktálta ritmust. Alig fér az életünkbe valami vagy valaki, ami/aki más, ami megérinthetne. Van, hogy észre sem vesszük, hogy felénk nyúl.

 

letöltés (1)

 

Már biztos vagyok abban, hogy sosem leszek képes tartani ezt a fajta tempót. Ahhoz túlságosan érzékenyek a radarjaim. Persze, van, hogy jól esik beleúszni az emberek alkotta árba, észrevétlenné válni, egynek lenni a sok közül, de valójában valaki szeretnék lenni, valaki számára. Még mindig hiszem, hogy valaki vár rám valahol, akinek többet jelentek, mint egy jól eltöltött délután, aki nem rohan el mellettem, aki mélyebbre lát bennem, és többet lát abból, mint a szövetek megtestesülését egy többé-kevésbé formás anyagban. Akivel összesétál a sorsunk, nem pedig elhalad egymás mellett, vagy összeköszön, majd búcsút vesz. Ezt keresem. Mindenki más fusson, amerre lát, vagy amerre viszi a kereke.

Már nem akarom bizonygatni senkinek, miért is lehetnék fontos neki. Már nem is akarok fontos lenni annak, aki valójában csak önmagának fontos. Egy kedves simogatás is lehet erőszaktevő azon, aki nem tudja befogadni. Egy pillanatnyi megtorpanás is okozhatja a rendszer zavarát, amely aztán már sosem fogja utol érni magát. Senkiből sem akarok elvenni, vagy erőszakkal hozzáadni. Senkit nem akarok marasztalni és várni a pillanatra, amikor valamilyen csoda folytán mégis keletkezik egy apró rés a szívén, amin beslisszolhatok. Teljes ember vagyok, akinek nincs szüksége kiegészítőkre, ahogy ő maga sem szeretne senkin kiegészítőként díszelegni. Csupán megosztani. Magát. Álmokat. Estéket és reggeleket. Az életet, minden tapasztalatával együtt, minden irányból, ahogy csak meg lehet közelíteni. Egy érzést, ami paradox mód osztva sokszorozódik. 

 

tumblr_njzkeoA9ZH1tk6a7yo1_500

 

Csak fájnak ezek a “majdnem” és “lehetett volna” találkozások. Ezek a lelassíthatatlan léptek, amelyek gépiesen haladnak el a csodák mellett. Ha pedig egy pillanatig is adóznak azzal, hogy szemügyre vegyék, nem viszik magukkal. A csodák pedig csak hevernek a szemekben, vagy a kezekben, remélve/várva, hogy lesz majd, aki kapva kap utánuk. Hogy valakinek a legféltettebb kincsévé válnak, ami erőt ad a mindennapokhoz.

 

képek forrása: www.tumblr.com, www.google.com

Szerző:

Álmodozó vagyok, aki képtelen megmaradni a realitás talaján, mert a lelke magasabbra vágyik. Kereső. Utazó a világban és önmagában, nyitottan az egész mindenségre. Csak egy kis lélek, aki valahonnan ide pottyant, s ha már így esett, gondolta körül néz.