Ülök az irodában az asztalomnál, rendezgetem a feladataimat. A hideg októberi reggelen lassan
melegszik fel a kezem, alig érek az egérhez, az is jégcsappá fagyott az éjszaka folyamán.
Nézem adupla monitoraimat és erősen koncentrálok, hogy minden programba belépjek a különféle jelszó
kombinációimmal. Nagybetű… kisbetű… különleges karakter. Ahogy darabosan ütöm le a betűket, Lili
behozza a kávémat és megsimogatja a hátam. Szélesen mosolyogva annyit mond:
– Most én főztem neked.
A félrehúzott ajakrángásom mosolyt leplezne, úgy látom ezt is megérti tőlem.
Miközben a kezem a forró bögrén melegszik, hirtelen omlanak rám a szép emlékek…
…Ahogy a kedvenc koncertünkön először megfogta a kezem, majd ahogy peregnek tovább az emlékek nevetnem kell, ahogy táncolt velem pedig nem is szeretett… Látom ahogy a szeme felett, megremeg a szemöldöke, miközben engem néz…
Újra mosolyogni kezd a lelkem, amikor egy gyorsvonat sebességével, belém dübörög a tény, hogy már mást talált. Ő már tényleg továbblépett. A mellkasomba szorul az összes levegő és érzem, ahogy a következő levegő kifújásánál egyszerre akar kiszökni. Mindenközben ülök meredten a monitorom előtt, nem szólok, egyszerűen próbálok nem darabakra hullani.
– Jó reggelt Katám- köszön rám hangosan Borka.
Bástyaként ad támaszt a jötte, megnyugszom attól, hogy tudja mi a bajom… Csendesen köszönök vissza;
– Szép reggelt Borka neked is!
A kávémból megmerítem a lelkem és elkezdek dolgozni. Rutinosam végzem a feladatom, mikor Kitti leül a másik oldalamra, letesz egy tepertős pogit és rám mordul a maga kemény szeretetével:
– Hoztad a jógacuccot, mert Benedek edzésen van ma nem úszod meg.
Miközben forgatom a szemem, megvallom, hogy bepakoltam és készen állok a meditációs nyújtássorozatra. Határozottan érzékelem, hogy az ujjaim, folyamatosan dolgoznak a billentyűzeten, eközben én azon vívódom, hogy elmondhatnám mennyire szeretem, konkrétan annyira, hogy ha más adja a boldogságot neki, azt is eltudom fogadni. Valóban eltudom. Csak annyira, de annyira hittem, hogy köztünk valami zsigeri különlegesség van.
Kliséhegyeket omlasztanék az ajtajába.
De önbecsülésem tűsarkúban kopog felém és hetykén odaveti:
– Ha ez érdekelné, hidd el nem más lenne neki…
Igazat adok neki, de ettől függetlenül ma még megadom magamnak a fájdalom luxusát…
Bízva abban, hogy megérkezik a feledés luxusa is…
Írta: Nagy Zsuzsa Kiemelt kép: pexels.com
