,,Sok ember már 25 évesen meghal, de csak 75 évesen temetik el őket.”-ezt a manapság szállóigévé vált gondolatot Benjamin Franklin mondta, nos tudott valamit.
Saját bőrömön tapasztalom, hogy mire értette ezt a kijelentést. Jelenleg pont 25 éves vagyok, hátam mögött, több évnyi önfejlesztő könyvvel, hanganyaggal és filmmel. És mégis, mostanában mintha valahogy másképp élném meg a kudarcokat, valahogy nyomot hagynak már bennem. Ez az az életkor, amikor először szembesülsz azzal, a társadalmi normával, hogy: „Ennyi idős vagy és még nincs férjed, lakásod, autód, gyereked és százezreket fizető munkád???? Hát de kérlek, mit csináltál eddig?”
És a kérdés fejbevág. Most először talán életed során. Hogy mit csináltam? Kerestem magam. Még mindig ezt csinálom. Mert én nem akartam beállni a sorba, és valószínűleg nem is fogok. Nem mintha bajom lenne ezzel a bizonyos sorral, egész egyszerűen, csak ez nem az én sorom. Meg úgy alapból utálok sorban állni… Nekem az túl kötött, túl korlátolt, én ott megfulladok.
Nekem egész egyszerűen mást jelent a boldogság, nekem a szabadság a lételemem. Kell, akár a levegő. Én imádok ugrálni a pocsolyákban egy nagyobb eső után, a kávéról mindig leeszem a habot, nem tudok szépen enni dinnyét sem, a pizza csak kézzel esik jól, ha meglátok egy aranyos kutyát muszáj megsimogatnom, szívesen beszélgetek idegenekkel a buszon ha éppen úgy van… Szóval csupa „felnőtlen” dolgot csinálok. Mármint a társadalom szerint „felnőtlen”. Szerintem nem az. Szerintem csak próbálok örömet találni egy adott pillanatban és szerintem sokkal inkább élek, mint a nagybetűs FELNŐTTEK.
Mikor beszélgettél egy olyan FELNŐTTEL, aki boldog volt, de úgy igazán? És nem szidta a rendszert, a párját, a munkáját, a családját, a szomszédját vagy a pénztárost a boltban? Nem panaszkodott, hanem elmondta, hogy miért is szép ez az élet? Volt ilyen? Nekem kevés…
Ha a felnőtté válás kötelező velejárója az életről való lemondás, akkor én köszönöm szépen nem kérek belőle. Nem a családból, a munkából, a házból és az autóból nem kérek, hanem abból, ahogyan idáig eljutunk.
Én is kaptam a pofonokat rendesen, sőt kapom most is hidd el, és valóban, néha nehéz túljutni, a mindenki hagyjon békén időszakon, de még mindig túljutok, mert túl akarok. És ez a kulcs, az akarat. Akarj élni, akarj álmodni, akarj hinni a csodákban, magadban vagy bármiben. Akard a boldogságod, ne függj másoktól, hisz a saját boldogságodat csak Te teremtheted meg. Teremts hát!
Ha szeretnétek még több gondolatot olvasni tőlem, megtehetitek a facebook oldalamon és a blogomon is.
Képek:https://www.tumblr.com