És te melyik utat választod?

És te melyik utat választod?

Nemrég Rose és én kitaláltunk egy játékot: volt előttünk egy kép, majd egymástól függetlenül mindketten leírtuk, ami eszünkbe jutott róla. Az ő cikkét már olvashattátok, most fogadjátok szeretettel az enyémet is – lássuk, mennyire különböző szavak bújnak elő ugyanabból a gödörből.

Már régóta gyanítom, hogy a testem nagy részét reménymolekulák alkotják. Rejtőzködnek, de megállíthatatlanul pezsegnek, cikáznak a véremben, és mindent átitatnak. Nevezheted önfejűségnek is, hogy figyelem ugyan a pörgő iránytűt, de a válasz helyett néha inkább a saját ösvényemet követem – én inkább reménynek hívom.

large (2)
Sokszor hallottam már, hogy a remény a gyengék fegyvere. Valóban? Gondolj csak bele: szerintem kevés dolog van, ami ennél erősebbé tesz. Ha az újabb és újabb csapások után még mindig képes vagy felállni a földről, leporolni magad, és bepiszkolódott, de rendületlen hittel tovább menni, keresni a következő útkereszteződést, megtisztítani az ösvényeket… minden ott van benned, bármire képes vagy. A remény legyőzi a fájdalmat és a félelmet, mert segít elhinni, hamarosan véget ér. Ott ül a szíved mellett, és azt suttogja, miért ne lenne lehetséges?
Persze van, hogy irracionálisnak vagy nevetségesnek tűnik. Néha gyökerestől kitépi a szíved, és félre hajítja néhány elhasznált papír zsebkendő, egy fél pár lyukas tornacipő és két üres sörösüveg mellé az árokba, hiszen az élet így játszadozik velünk. És azt érzed, hogy nem lesz már holnap. Hogy az a csillagokkal tűzdelt, hatalmas kupola a fejed felett majd rád borul, beburkol, aztán addig szorít, amíg képtelen leszel lélegezni. Érzed a nyomást a mellkasodban.
Vannak hajnalok, amikor éberen fekszem, belebújok a szendergő város csendjébe, mintha a pillanat megfagyott volna. Legyűröm a keserűséget, a szomorúságot, a fáradtságot, és elhiszem, hogy a következő perc mást hoz. A következő óra. A mai délután. A szokásos út a villamoson. Ha belépek a boltba, vagy ha megint megbotlom a küszöbön. Ez a kiszámíthatatlanság néha még mindig rettegéssel tölt el, de valami furcsa, nyakatekert módon meg is nyugtat.

A legtöbb esetben választhatunk, hogy mit tegyünk. Melyik irányba haladjunk, vagy hogy milyen emberként szeretnénk élni. Azt tesszük, ami más szerint helyes, vagy a saját belső hangunkra hallgatunk?
Lassan megtanulom lerázni a korlátaimat. De a remény a horgony, amely nap mint nap a világhoz köt.

Azt mondtátok, a remény gyengévé és kiszolgáltatottá tesz. Már rég nem hallgatok a mérgező szavakra.
Mert egy ilyen világban tárva-nyitva hagyni a szívemet… mi ez, ha nem bátorság?

A játékhoz kapcsolódó további írásokat itt olvashatsz!

Szerző:

"Lennék szó egy könyv száztizenharmadik oldalán. Olyan titokzatos és virágillatú, édes magánhangzók és kacskaringós, komolyan koccanó zöngék alkotta csoda, valahol a lap alján megbújva. A csésze peremén végigfutó, kissé repedt minta, amelyre rákacsint egy száradó kávécsepp. Rojt a függönyön, apró jégcsillag a keményen kacagó szélben, a hajnal nyolcadik fénye – tudod, az a didergő sugár, ami olyan kedveskedve vackolja magát az ég sötétkéje alá. Gitárhúrról lepattanó, tétova hang, vagy egy alvó reményteli sóhaja. Nevető sugár a nedves macskakövön. Elharapott vonatfütty. Hamvas őszillatú almáspite lehulló morzsája. Szívdobbanás. Kecses tollvonás egy papíron."