Lesz nap, amikor ülök majd otthon a konyhaszéken, épp fordítok a egyik lapról a másikra az aktuális könyvben, vagy már a negyedik üres dokumentumot nyitom meg a notebookon, mert az összes – napokon át felgyűlt – szívzsebemet egyszerre akarom kipakolni, és mondatokká fonni. A hétköznapok bezsákolnak, és olyan erősen kötik meg a hurkot a tetején, hogy úgy érzem, az óceán mélyén térdepelek egy kalitkában, mint egy rabmadár, és már rég felhasználtam az összes oxigéntartalékomat.
De akkor ott ülök azokon az estéken a saját házunkban, a mi konyhánkban, annál az asztalnál, melynél minden reggel együtt engedjük el a közös világunk luftballonját, hogy ideiglenesen beköltözzünk a létezés valóságába. Ezeken az estéken téged foglak hazavárni. Senki más nem fogja lenyomni a bejárati ajtó kilincsét, senki lépteit nem fogom hallani a járólapokon, csak a tiédet. Akkor már nem fognak remegni a kezeim, a mellkasomat szorító szorongás-góc oldódásnak indul majd, pont úgy, ahogy a 3in1 kávé is csomómentessé bomlik az egy bögre meleg vízben. A félelem nem fog minden reggel a felkelés pillanatától a pórusaimon át beivódni a napjaim minden percébe. Mert már nem fogok félni. Újra közös dallamra fog kalapálni a szívünk, visszatalálunk a saját ösvényeinkre, ahol az álmaink vannak. Megint elindulunk megkeresni önmagunkat, és meg is leljük. Én ismét könyvekben fogok élni, szófordulatokon és rímeken való elmélkedéssel töltöm meg azokat a galaxis méretű űröket, ahol mindez idáig a rossz gondolatok marcangolták fekélyesre az agyam neuronjait. A kilátástalanság és a bizonytalanság miatt berepedezett bőrünk megtelik majd folyadékkal. A szerelem bájitalával. Azzal a tisztával, melyet már nem szennyezhet be többé a vasárnapok fájdalmas némaságának szürkesége.
Boldogok leszünk. Te leszel az őzem. Én meg a végtelen legelő, mely mind a tiéd. A mohától, fel egészen az Esthajnalcsillagig.
(Kép forrás: We Heart It)
