Esti séta a virtuális Olimposzon – Ajánló Tamás Dorottyáról

Esti séta a virtuális Olimposzon – Ajánló Tamás Dorottyáról

Van az az érzés, amikor látsz valakit az utcán – csak nézed, a homlokod ráncolod. Figyeled a szemét, és hogy melyik irányba gyűrődik a szája sarkában a ránc, mert emlékeztet valami zsigerire, aminek sosem mertél nevet adni, de mintha mindig is veled lett volna.

Valami hasonló rokonságot éreztem, mikor első alkalommal olvastam Tamás Dorottya írásait. Ő a vörös hajú lány, könyvvel a kezében. Verset, mesét, prózát ír, szociálisan érzékeny, csendes, és szeretné kimondani azt, amit senki sem mer.

 „Kell egy hely, egy virtuális Olimposz, ahol van helye a gondolataimnak és érzéseimnek. Ahová eljut a múzsák dala, ahol megérint a csend, ahol kifejezhetek. Hathatok.

Átadhatok.

Egy hely, a monitor villódzásával szemközt, ami az enyém. A saját alkotási birodalmam, az én műtermem. Színek helyett betűket festek, és az ecset meg a gitárpengető gyanánt a klaviatúrát használom. Chopin felesége leszek és megírom a saját dallamomat.

Egyszer csillagos holdfényszonátát fogok írni; a nagyokat ugyan mindig szem előtt tartva.”

 11137052_828071420593939_1550213850_n

Dorottya szavai egy ideje befészkelődtek a reggeleimbe, és megbújnak a ragacsos délutáni napfényben, a háztetők kusza repedéseibe csimpaszkodva. Magammal viszem őket mindenhová a fővárosban, hiszen írásainak állandó színtere Budapest – a körút, a villamos, a Deák tér, az aluljáró hajléktalanjai és a szmogtól fáradt kék ég. A mondatok, a sorok könnyedén gördülnek egymáson, mintha a versek ujjainak meghosszabbításaként kicsorgó ecsetvonások lennének.

Őszintesége és nyíltsága volt, ami elsőként megfogott – átüt a sorokon, akár a mélykék tinta. Hétköznapi küzdelmek, sérülések és diadalok füstölögnek mögötte, amelyeket mi magunk is tapasztalunk saját életünkre levetítve, így szinte rögtön azonosultam vele. Hogy az én szívemből is ír. Hogy ezeknek a szavaknak egy része régóta ott ég a nyelvemen, csírájában elvetélt fohászok és csikorgó düh keverékeként.

Szabadidejében a határait feszegeti, és dalolva tabukat döntöget.

A remény friss hangját hozza nekünk.

„az áprilisi szélben elsodort két elhasznált zsepi

a kuka mellett –

emlékeket hagytam ott

fertőzött szavaimmal teli torkom

felköhögöm azt, mi bennem maradt

belőled:

a hiány, hogy nem hiányzom

a hiány a villamosról leszállva

a kéregető kezei között

ma sem találnak megnyugvásra szívdobbanásaim”

Hamarosan olvashatjátok majd a Dorottyával készült interjút, amelyben arról is mesél, mit jelent számára Anglia, vagy hogy miért éppen „Az én holdfény szonátám” név tűnt a legkézenfekvőbbnek.

Addig is lessetek be Dorottya különleges világának ajtaján.

Szerző:

Kata
"Lennék szó egy könyv száztizenharmadik oldalán. Olyan titokzatos és virágillatú, édes magánhangzók és kacskaringós, komolyan koccanó zöngék alkotta csoda, valahol a lap alján megbújva. A csésze peremén végigfutó, kissé repedt minta, amelyre rákacsint egy száradó kávécsepp. Rojt a függönyön, apró jégcsillag a keményen kacagó szélben, a hajnal nyolcadik fénye – tudod, az a didergő sugár, ami olyan kedveskedve vackolja magát az ég sötétkéje alá. Gitárhúrról lepattanó, tétova hang, vagy egy alvó reményteli sóhaja. Nevető sugár a nedves macskakövön. Elharapott vonatfütty. Hamvas őszillatú almáspite lehulló morzsája. Szívdobbanás. Kecses tollvonás egy papíron."

Szólj hozzánk!

A weboldal sütiket (cookie-kat) használ, hogy biztonságos böngészés mellett a legjobb felhasználói élményt nyújtsa. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás