Van az az érzés, amikor látsz valakit az utcán – csak nézed, a homlokod ráncolod. Figyeled a szemét, és hogy melyik irányba gyűrődik a szája sarkában a ránc, mert emlékeztet valami zsigerire, aminek sosem mertél nevet adni, de mintha mindig is veled lett volna.
Valami hasonló rokonságot éreztem, mikor első alkalommal olvastam Tamás Dorottya írásait. Ő a vörös hajú lány, könyvvel a kezében. Verset, mesét, prózát ír, szociálisan érzékeny, csendes, és szeretné kimondani azt, amit senki sem mer.
„Kell egy hely, egy virtuális Olimposz, ahol van helye a gondolataimnak és érzéseimnek. Ahová eljut a múzsák dala, ahol megérint a csend, ahol kifejezhetek. Hathatok.
Átadhatok.
Egy hely, a monitor villódzásával szemközt, ami az enyém. A saját alkotási birodalmam, az én műtermem. Színek helyett betűket festek, és az ecset meg a gitárpengető gyanánt a klaviatúrát használom. Chopin felesége leszek és megírom a saját dallamomat.
Egyszer csillagos holdfényszonátát fogok írni; a nagyokat ugyan mindig szem előtt tartva.”
Dorottya szavai egy ideje befészkelődtek a reggeleimbe, és megbújnak a ragacsos délutáni napfényben, a háztetők kusza repedéseibe csimpaszkodva. Magammal viszem őket mindenhová a fővárosban, hiszen írásainak állandó színtere Budapest – a körút, a villamos, a Deák tér, az aluljáró hajléktalanjai és a szmogtól fáradt kék ég. A mondatok, a sorok könnyedén gördülnek egymáson, mintha a versek ujjainak meghosszabbításaként kicsorgó ecsetvonások lennének.
Őszintesége és nyíltsága volt, ami elsőként megfogott – átüt a sorokon, akár a mélykék tinta. Hétköznapi küzdelmek, sérülések és diadalok füstölögnek mögötte, amelyeket mi magunk is tapasztalunk saját életünkre levetítve, így szinte rögtön azonosultam vele. Hogy az én szívemből is ír. Hogy ezeknek a szavaknak egy része régóta ott ég a nyelvemen, csírájában elvetélt fohászok és csikorgó düh keverékeként.
Szabadidejében a határait feszegeti, és dalolva tabukat döntöget.
A remény friss hangját hozza nekünk.
„az áprilisi szélben elsodort két elhasznált zsepi
a kuka mellett –
emlékeket hagytam ott
fertőzött szavaimmal teli torkom
felköhögöm azt, mi bennem maradt
belőled:
a hiány, hogy nem hiányzom
a hiány a villamosról leszállva
a kéregető kezei között
ma sem találnak megnyugvásra szívdobbanásaim”
Hamarosan olvashatjátok majd a Dorottyával készült interjút, amelyben arról is mesél, mit jelent számára Anglia, vagy hogy miért éppen „Az én holdfény szonátám” név tűnt a legkézenfekvőbbnek.
Addig is lessetek be Dorottya különleges világának ajtaján.