Évek múlnak el

Évek múlnak el

Elment.
Vissza sem nézett, pedig én oltalmazva kísértem minden pillantásommal. Nem szerettem. Igazából gyűlöltem. Az egészben csak ezt szerettem egyedül. Hogy én vagyok az, aki gyűlölheti okkal és anélkül is. Annyira utáltam, ahogy rám nézett, és ahogy szándékosan elkerülte a pillantásomat, ahogy a nevemet mondta, és ahogy felém bökött a fejével, ahogy megállított a folyosón, és ahogy elsétált mellettem. De többet úgysem utálhatom, többet úgysem tud olyat tenni, ami miatt gyűlölhetném. Ő már nincs itt, már elsétált nekem háttal úgy, hogy nem nézett rám, nem mondta a nevemet. És úgy utálom, amikor tudom, szándékosan teszi mindezt. Szándékosan kerüli már ezeket a megszokott cselekvéseit. Már tudja, hogy szeretem, ha van miért gyűlölni. Mindegy. Utoljára kellett elviselnem, hogy nem gyűlölhetem. Többet úgysem látom. Ha pedig ő igen, akkor úgysem köszön rám, úgysem fordul felém, hogy meglássam mindazt, amiért valaha utáltam.

Szerettem őt. Csak úgy. Okok nélkül. Szerettem, mikor nem láttam, és amikor igen. Amikor gyűlöltem, mert jólesett, és akkor is, amikor legszívesebben megöleltem volna, mert gyűlölhetem. És most félek, miután elment, talál valaki mást, aki számára is olyan különleges lesz, mint amilyen én voltam neki, és fordítva. Most féltem őt. Ha utoljára nem is nézett rám, azért én küldtem még utána pár pillantást. Hátha utolérik. És akkor majd felemelt fejjel fog velem szembejönni az utcán, mosolyogva, mert megértette mindazt, amit én már rég tudok.

Hogy szeretem a hibáit.

image

Forrás: Weheartit.com

Szerző:

Ott vagyok valahol a népzene és rock között, egy zongora és egy mikrofon mögé bújtatva, verseskötetek és divatlapok alá temetve, fényképezőgéppel bohóckodva mindenhol, Marilyn Monroet és Audrey Hepburnt bálványozva, és vintage ruhákat aggatva magamra. Ja, és persze kell lennie valahol egy rúzsnak is. ;)