Kép forrása: Kálomista Bence Facebook oldala (@klmstbnc)
Kálomista Bence egy igazi rejtély.
Emlékszem, amikor felfedeztem az oldalát, teljesen letaglózott az a fajta kegyetlenül fájdalmas őszinteség, ahogy ír, ahogyan szavakká válnak a legsötétebb zugokból előásott érzések is. Hiszem, hogy nem csak azzal lehet segíteni az embereket, ha motiváljuk őket, ha próbáljuk rájuk zúdítani a pozitivitást. Sőt, úgy gondolom, a feldolgozásban rengeteget segít, ha felismerem, nem vagyok egyedül, nem csak engem üldöznek ezek a démonok, ha érzem, hogy van kivel sorsközösséget vállalnom, van, aki ért, mi több, megfogalmaz. Aki kiírja belőlem, helyettem is. Valahogy ezt éreztem az írásait olvasva. Azonosulni magammal egy-egy műben olyan felismerés, ami egyszerre elszomorító és megmentő. Szomorú, hiszen valahogy nincs ez így rendben, hogy huszonévesen ekkora terheket cipeljünk, és megmentő, mert ha csak egy valaki ki meri mondani, ami fáj, mardos, visszatart, bezár, az már egyfajta feloldozás. Nem kell kívülállónak éreznem magam, aki önnön kínjaiból állít falat maga és a világ közé.
Bence rengeteget segített nekem a legsötétebb óráimban. Nem azzal, hogy felemelt, hanem azzal, hogy ott lent a mélyben, ahol azt hittem teljesen egyedül vagyok, megveregette a vállam és azt mondta, itt sem vagy egyedül.
Most a nemrég megjelent verseskötetének kapcsán kerestem fel.
Kép forrása: Facebook
Milyennek látod magad most, a pár évvel ezelőtti Kálomista Bencéhez képest? Mi az, ami megváltozott?
Azt hiszem, leginkább az változott, hogy próbálom magam kevésbé komolyan venni.
Sokáig szenvedted a múlt sérelmeit… Sikerült megtalálnod az arany középutat, vagy még mindig vannak mélységek és magasságok?
Még mindig vannak, de igyekszem kedvesebben bánni velük. Akkor könnyebben férünk meg egymás mellett.
Megértek a verseid arra, hogy egy kötet formájában kiadásra kerüljenek. Kiknek szánod leginkább? Mit érdemes tudni a kötetről?
Hogy kiknek szánom, az nehéz kérdés. Hogy mit érdemes tudni róla, az még nehezebb. Talán azok veszik kézbe többször is, akik ki vannak békülve a rendetlenséggel.
A kötet címe: Ez maradt utánad… Úgy érzed, sikerült feldolgoznod a múlt azon szakaszát, ami ihlette? Egyáltalán fel lehet úgy igazán dolgozni a múltat, vagy azoknak a bizonyos tüskéknek örök nyoma lesz bennünk?
Nem merek válaszolni erre. Talán pár év múlva lesz hozzá elég bátorságom. 🙂
Egy korábbi interjúban azt írtad, írásaidat többnyire a szorongás ihleti. Szerinted miért “könnyebb” a szomorúságot és a negatív érzéseket megfogalmazni, mint például a boldogságot?
Talán azért könnyebb, mert azt kevésbé érezzük természetesnek, mint a boldogságot, és jobban figyel rá az ember.
Sokadik próba
Légy végre önmagad!
Parancsolja egy hang belül.
Bárcsak tudnám, kire gondol.
Ez maradt utánad című kötete mély, őszinte és megrendítő. Telis-tele azokkal a bizonyos ismerős tüskékkel, melyek belénk fúródnak az utunk során… Próbáljuk kitépni őket, már nem is érezni, megszokni. Ha lehetséges. Újjá akarunk születni, levedleni azt az önmagunkat, aki sebzett. Igyekszünk megbocsátani azoknak, akik akarattal, vagy akarattalanul belénk fúrták, de leginkább magunknak. Dédelgetjük megtépett lelkünk, majd ostorozzuk, mert gyengeségnek tituláljuk az öngyógyításra való képtelenségünket.
Szerintem bátrak vagyunk. Ha csak egyszer is ki mertük úgy igazán nyitni a szívünket, ha csak egyszer is mertünk igazán sebezhetővé válni.
Vándorszilánkok
Romokban hevernek előttem
az idő méhéből kikapart ígéretek.
Nem akarom látni, ami történik,
szemeim már belülről kisebesedtek.
Amint menekülnék, még mindig
hozzád rángatnak gondolataim,
de rohanásod mentén hervadt
eperlevelek perdülnek lomha húsomba,
s kisujjadhoz kötözött idegszálaim
szakadásra várva sóhajtanak:
hol vagyunk s hová tartunk most?
Ahogy javasoltad, próbálom
kihasználni az egyedüllétet
a változás érdekében:
esténként kérlelem istent,
hogy legalább ő létezzen,
s ébredés után a tükör előtt
háromszor mondom ki a nevedet,
de már azt sem tudom, melyikben
hinni a legnehezebb.
Bence kötetét itt tudjátok megrendelni!
