Ez van, amikor a szívem a szíved játszótere – ajánló Babrik Alexandra első kötetéről

Ez van, amikor a szívem a szíved játszótere – ajánló Babrik Alexandra első kötetéről

Hatalmas öröm számomra, hogy egy szerkesztőtársam első kötetét mutathatom be nektek (amely a Colorcom kiadó gondozásában született meg), méghozzá Babrik Alexandra Szívem a szíved játszóterét.
Szandra írásait már évek óta követem, és mindig is mély nyomokat hagytak bennem szavai. Szívből örülök annak, hogy első személyes találkozásunkkor a kötetét is átnyújtotta nekem.
Kicsit láthatjátok az írásokat az én szemszögemből is, és persze Szandrát is megkérdeztem a részletekkel kapcsolatban.

Babrik Alexandra

Babrik Alexandra

Szívszaggató, fájdalmas, és elkeseredett. Ezeket az érzéseket olvashatjuk a kötet első felében. Minden egyes vers első és utolsó utáni sorában is ott van a vágyakozás, a csalódottság, a várakozás és a vágyódás a szerelem után. A küzdelem azért, hogy viszonzást nyerjünk, és az ezzel járó elmondhatatlan és leírhatatlan égető szenvedés.
Eszembe jutott minden, amit valaha éreztem. Amikor megsebeztek, amikor várakoztam, és amikor a reménytelenségben is reménykedtem. Újra fájt minden, mint a múltban, de mindeközben eszembe juttatta azt, hogy mindezeknek a tapasztalatoknak köszönhetem azt, hogy most ott vagyok ahol. És remélem, hogy újra hinni tudok a szerelemben.

#016
“sokáig őriztelek mélyen, a csontjaimban,
az ereimben, sőt az inakban is.
minden sejtemben lüktettél míg végül kiszakítottalak.”

Talán hiszem is, hogy újra visszatér a hitem, hisz Szandra pont ezt mutatja meg a verseivel. A kötet első felében leírt szívszaggató pillanatok után következik egy éles váltás. Bekopogtat a kötet ajtaján a remény. Egy érzés, egy ember, egy esemény, és többé már semmi sem fáj, ami a múltban kínzott. Hirtelen értelmet nyer minden, és visszatér a szívbe a bizalom. Egyfajta megvilágosodás, hogy tényleg érdemes kivárni a megfelelő embert, aki a kis lábujjunktól kezdve a fejünk búbjáig úgy szeret, ahogy vagyunk és meg is becsül minket. És már csak egyetlen egy dolog fáj, mégpedig a hiánya. Ha épp nincs ott ahol. De ez a fájdalom édes, nem pedig keserű. Hiszen tudjuk, hogy teljes bizalommal helyezhetjük szívünket a másik szívébe. Ez már a boldogság játszótere.

#122
“szóval számold csak a lélegzetem,
ölelj szorosan – el ne engedj, én majd
leszek támaszod, puha párna
a hátad mögött. s amíg karom a nyakad
köré fonom, s illatod szívom magamba,
biztosan tudhatod, hogy szívem tartod
a markodba.”

Tudom, régi vágyad volt, hogy kezedben tarthasd írásaidat nyomtatott formában is. Milyen érzés első kötetes írónak lenni?

Felfoghatatlan. Néha csak a kezemben forgatom és nézegetem. Próbálom tudatosítani magamban, hogy sikerült és persze ehhez sokat tesznek hozzá az olvasók is. Mostanában egyre több olvasói véleményt kapok kép vagy levél formában és nagyon jólesik a szeretetük, a pozitív véleményük. A napjaim aranyozzák be!

A múltkori kötetbemutatón mesélted, hogy nem házaltál írásaiddal. Ha nem jött volna a Colorcom és Albert Timi megkeresése, akkor szerinted milyen úton jutottál volna el idáig? Elszántad volna magad a házalásra? Voltak terveid ezzel kapcsolatban?

Szerintem sehogy. Persze lehet túl pesszimista válasz ez, de nem hiszem, hogy megvalósult volna ez az álmom. Az elején egyszer rászántam magam, elküldtem öt olyan irodalmi oldalnak a verseim, akik manapság számítanak valamit, ha versekről beszélünk. Ötből egy válaszolt és mondott véleményt (pozitívat). A többi válaszra sem méltatott. Persze ez benne van a pakliban és számítottam is rá, de azért nem esett jól. Szóval én hagytam is ezt a házalás dolgot és csak reménykedtem, hogy egyszer történik valami csoda. Nem küldtem sehová semmit, csak írtam a blogom és a verseim. Aztán egyik este hazaértem és azzal fogadott Timi, hogy mesélt rólam Emesének. Ennek a sztorinak a végeredménye pedig a könyv lett.

#006
“lassú gyógyulás. szívterápia. bár fogalmam sem volt soha,
hogy is van ez igazán. milyen is az öngyógyítás.
inkább maradtam az idő minden sebet begyógyít közhelynél.”

Szívem a szíved játszótere.  Mondd csak, honnan a cím?

Amikor elkezdtem a blogom, ezt a címet adtam neki. Nem tudom honnan jött, valahogy összeállt a fejemben ez a kis töredék. A kötetnek pedig azért lett ez a címe, mert lényegében azokat az írásokat tartalmazza, amiket a blogon megjelentettem.

lll

Azt hiszem mondhatjuk azt, hogy ez egy szerelmes kötet. Olvashatunk kevésbé, illetve igazán boldog írásokat is. Milyen érzést most újra visszatekinteni a múltra? Azokra az időkre, amikor kevésbé volt boldog? Ugyanígy fogalmaznád meg ezeket a sorokat?

Furcsa mert már nem vált ki belőlem érzéseket ha a szomorúbb verseket olvasom vissza, ettől függetlenül tudom, hogy mikor, miért és kiről írtam. Persze azt hiszem ezzel minden író így van. Ezért is került a kötet első feléhez egy ajánlás szerű idézet Stephen King-től, ami így szól:

„Az írók mindenre emlékeznek (…). Különösen a fájdalomra. Vetkőztess egy írót pucérra, mutass rá a forradásokra, és ő még a legkisebbnek is elmondja a történetét.”

Megfogalmazni sem tudnám már így ezeket a sorokat. Változott az évek alatt az írási stílusom.

Engem személy szerint nagyon mélyen érint, ahogy a boldogságot megfogalmazod. Az, hogy megfogod az igazán felhőtlen részét is, és emellett a boldogság következtében érkező fájdalmat és hiányt is leírod. Az életben is egyszerre él benned a két érzés, vagy pedig utólag cseng le? Vagy talán vannak olyan napok, amikor el tudsz vonatkoztatni a hiányérzettől (vagy a gondolattól, hogy hiányozni fog), vagy folyton jelen van?

Azt hiszem kissé intenzív ember vagyok. Egyik pillanatban dühöngök, a másikban már semmi bajom. Néha még én magam sem tudok ezzel mit kezdeni. A szerelemben a hiányt is hasonlóan élem meg. Mert, amikor az ember boldog valakivel, igyekszik minden percét azzal a lénnyel tölteni, akit szeret. Én legalábbis így vagyok ezzel. Az egyedül töltött napokat nehezebben viselem, nagyon mélyre tudok zuhanni olyankor. Persze ilyenkor jönnek a legjobb írások szerintem. Szóval a boldog és szomorú pillanatok egyszerre vannak jelen az életemben és azt hiszem ez az egyensúly teszi lehetővé, hogy mindkét érzésből szülessenek versek. Alapvetően szentimentális embernek tartom magam, olyannak, aki extrémebben éli meg az érzéseit. De ez nem feltétlenül rossz. Szerintem.

#111
“újratervezek, mint valami modern gps,
de a fehér plafon repedési hozzád vezetnek,
mint ahogy az ablakon beszökő napsugarak is.
kezdőpont vagy és végcél,
csak utat kell találnom hozzád.
valami közös nyelvet a lelkeddel.”

Ezeket a verseket hosszú időn keresztül gyűjtögetted. Mondd csak, tervezel második kötetet? 

A helyzet az, hogy van egy regényem, aminek az eleje, közepe és vége meg is van, viszont a köztes lyukakat még nem sikerült megtöltenem és egy ideje ezen görcsöltem, de most elengedtem. Az elmúlt hetekben versek születtek többségében. Azt terveztem karácsonyra kész lesz a regény, de túlságosan kevés időm van mostanában, ezért lehet inkább egy második verseskötet lesz a vége. A regényt bontogatni kell szirmonként és ehhez idő kell.

kotetek

Manapság nagyon nehéz boldogulni a művészetek világában. Mondd csak, te mit tanácsolnál a még szárnyaikat bontogató művészeknek?

Csináljatok egy saját oldalt! Mindenképp kell egy felület, ahol megjelennek a versek, regény részletek vagy festmények, bármik. Az, hogy facebookon vagy egy blogon vagy tumblr-en keresztül publikálnak, teljesen mindegy. Az a fontos, hogy az emberek érintkezni tudjanak az elkészült alkotásokkal, hiszen később ők lesznek a fogyasztók. Ha ez megvan, lehet házalni, ez személyiségtől függ. Nem kell megijedni a visszautasításoktól és a negatív kritikától, ezeknek meg kell nézni a magját, hogy mi az, amit be tudunk építeni, amire lehet hallgatni vagy hagyni a fenébe ha csak bullshit az egész. Viszont, ami elcsépeltnek és közhelynek hangzik de a legjobb mantra és amit én mindig magamban mondogatok: SOHA NE ADD FEL! Ez az alapja az egésznek, hiszen ha magadban sem hiszel, akkor inkább el se kezd. Mindig lesznek akadályok, mindig lesz olyan, hogy azt érzed feladod vagy, hogy más sokkal jobb nálad, de ilyenkor kell erőt venni magunkon és még jobbat csinálni.

Szandra írásai rengeteget adtak nekem.
Kicsit visszaadták a reményt. Ezek a versek megmutatták azt, hogy amikor teljesen kilátástalan minden, akkor is el fog jönni az a pillanat, amikor a boldogság bekopogtat az ajtón.
És azt is megtanultam, hogy a legönfeledtebb percekben is ott lesz a keserű szájíz, mert a csodás pillanatokban is  ott lesz bennünk a félelem, hogy elveszítjük kincseinket. Ismét kaptam egy bizonyítékot arra, hogy a tökéletesség a szó szoros értelmében nem is létezik. A helyzetek, érzések az élet, úgy ahogy van, a maga tökéletlen módján tökéletes.

#122
“meg tudnám számolni a lélegzeted
mondod, én meg csak hallgatok,
mormolva magamban, hogy
tedd azt – azóta lélegzem, mióta ölelsz.”

A kötetet itt rendelhetitek meg.

Szerző:

Rose
"Amikor 5 éves voltam, anya azt mondta a boldogság a kulcs egy szép élethez. 6 évesen, amikor iskolába mentem és megkérdezték, mi akarok lenni, ha nagy leszek, azt írtam: "boldog". Azt mondták, hogy rosszul értelmeztem a kérdést. Azt mondtam, rosszul értelmezték az életet." /John Lennon/

Szólj hozzánk!