„Ezen a bulin a közönség győzött…” – interjú Lovasi Andrással

„Ezen a bulin a közönség győzött…” – interjú Lovasi Andrással

Be kell valljam, hogy kicsit izgultam az interjú előtt, mégiscsak a magyar könnyűzene egyik meghatározó alakjának készültem kérdéseket szegezni. Persze a félelmem alaptalan volt, onnantól kezdve, hogy lehuppantunk az odakészített interjús sátor kanapéjára, Lovasi András, a Kispál és a Borz ex- és a Kiscsillag jelenlegi frontembere, a tőle már megszokott, merengős stílusban elkezdett mesélni. Én pedig figyeltem.

Hogy éreztétek magatokat a koncerten itt Velencén?

Köszönjük szépen, a nem várt technikai problémákat többé- kevésbé túléltük. Ritkán akad egy koncerten ennyi apró hiba. Az egyik pillanatban még szólt a gitár, a másikban már nem. Ezen a bulin a közönség győzött, ők jobbak voltak, mint mi. Alapvetően jó kis koncert volt, de ők vitték a hátukon az egészet.
Picit küzdöttünk az elemekkel. Eleinte a napocskával, ami szerintem az Intim Torna Illegál koncerten még durvább volt. Fesztiválidőszakban a hat órás intervallum a legkeményebb, mert akkor telibe süti az egész színpadot a nap, a teljes mélységein tűz és hát, nagyon kemény tud lenni. Ez nem olyan, mint mikor az ember elmegy, vesz egy sört, aztán odébb megy az árnyékba és pihen öt percet. Hanem állsz a napon és akkor ez van. De ez minden további nélkül belefér. Bár, akadt néhány nem várt technikai para, ami kicsit megzavart miket, de ezen kívül alapvetően jó volt.
Jelenleg a zenekar is viszonylag jó formában van, jókat koncertezünk, úgyhogy szerintem ez is jó volt. Én nem szeretem ezeket a nagyon rövid fellépéseket, az egy órásakat. Nekünk egy kicsit jobban áll, ha van időnk felépíteni a műsort, van idő hangulatot csinálni. Ilyen esetben mindig beleesünk abba a hibába, hogy nem akarunk kihagyni ennyi számot sem. A zenekarnak most már van nagyjából hatvan-hetven száma, abból rendszeresen játszunk harminc-negyvenet, koncerten átlagosan eltolunk olyan húszat-huszonötöt. Viszont egy ilyen fesztiválkoncerten, ahol egy órát játszunk, maximum tizenhat-tizennyolc fér bele és ennek mindig az a következménye, hogy ahelyett, hogy mi is, és a közönség is jól éreznénk magunkat, az van, hogy ezt is el kell játszanom, meg azt is el kell játszanom. Kicsit ilyen darálás lesz belőle, de ez van. Mikor az emberek alapvetően szórakozni akarnak, egyáltalán nem érdekli őket, hogy legyen egy-két szép zenei megoldás, vagy néhány szép pillanat, de talán ilyen is volt. Alapvetően felemás. A közönség nagyon jó volt, mi, amikor jó volt a technika jól éreztük magunkat. Csak egy kicsit rossz volt. Ez ritka egyébként. Most az én gitárom is elhallgatott és a Lecsóé is elhallgatott.

Érdeklődnénk, hogy esetleg terveztek új lemezt a közeljövőben?

Új dalok vannak. Album formátumról sokszor felesleges beszélni. Most tíz éves a zenekar, ennek a születésnapi koncertje a Parkban volt és előtte kijöttünk egy új számmal, ez már az új hanganyaghoz készült. Illetve készülünk egy új színpadias estével is, amely főleg új dalokat tartalmaz, aminek az a címe, hogy Semmi konferencia. Ez már egy régi tervünk, most úgy néz ki, hogy lassan neki is állunk megvalósítani. Lehet, hogy ez lesz az új albumunk törzsanyaga is.
Alapvetően egy zenekar úgy dolgozik, hogy otthon, vagy a próbateremben ír új dalokat, fogalmazza meg az új gondolatokat. Olyankor is szoktunk ötletelni, amikor egy adott koncertre készülünk, és régi számokat nézünk át, hangszerelünk át, esetleg vendégekkel próbálunk. Akkor is szoktunk új dalokat szerezni. Ez egy folyamatos munka, aztán mikor azt érezzük, hogy „na, most itt az idő begyorsulni”, akkor szoktunk általában elvonulni picit és valami végleges formát keresni a daloknak.

Tudsz esetleg róla, hogy vannak olyan állandó rajongóitok, akik minden koncerten ott vannak?

Vannak, persze. Szerintem minden zenekarnak vannak, akinek vannak rajongói. Akadnak olyan zenekarok, akiknek egyáltalán nincsenek követői, de aki valamilyen közönség érdeklődésre szert tesz az évek alatt, azoknak nyilván vannak. Aztán akadnak olyanok, akik ezt egy picit túl komolyan veszik, vagy túl lelkesek, és az életformájuk szerves része lesz egy-egy koncert. Szinte mindegyiken ott vannak. Általában lányok. Gondolom, ez egy lány zenekarnál pont fordítva lenne.

Mit üzennél egy szárnyait bontogató zenekarnak, akik most vannak a pályájuk elején?

Ha magyarországi zenekarról van szó, azt gondolom, hogy ha én most ilyen tizennyolc-húsz éves lennék, nem gondolkodnék már nagyon a magyar piacban. Én azt gondolom, hogy picit a magyar piac alapvetően hosszútávon a középszerűséget jutalmazza. Ha valamit sokáig csinálsz, megbízhatóan, jó középszerűen, akkor előbb-utóbb feldob a hab a tetejére. Szerintem a magyar popzene jövője is abban van, hogy megpróbál kifelé piacokat találni magának. Ez a piac azért túl pici és túl belterjes ahhoz, hogy igazán, hosszú távon működjön.
A magyar popzenei tendenciák – amerre megy a magyar popzene – az leginkább a mulatós raggae, a mulatós rock, a mulatós pop és a mulatós zenéknek a különböző kelet-európai mutánsai. Ami nekem nyilván nem tetszik, de van egy viszonylag egészségesen működő clubpiac Budapesten, és azt gondolom, hogy sajnos egyre inkább visszafelé megy ez az ország, tehát minden erőt, minden izgalmat magába szív a főváros. A vidék egyre kevésbé érdekes, egyre kevésbé tudja megtartani a tehetséges és kitartó embereit. Egy idő után mindenki azt mondja, jó, hát akkor nem próbálkozom tovább, vagy akkor inkább elmegyek Budapestre vagy még tovább. Szóval azt gondolom, hogy Budapest egy egész izgalmas város jelen pillanatban, egy jó popzenei piaccal, azon kívül meg azért nagyon nehéz. Ilyenkor a fesztiválok idejében azt látjuk, hogy „hú de nagyon izgalmas, minden nagyon csillog”, de alapvetően a nyár az aratás ideje.

Szerinted mivel fogható meg a közönség? Mitől jó egy zenekar?

Nézd, zeneileg minél műveltebb, minél kulturáltabb egy közönség, annál kevésbé fogható meg demagógiával. Azt gondolom, hogy ahogy a politikában is látjuk, úgy a magyar popzenei piacon is egyre erőteljesebb a demagógia. Minden szinten. A színpadon is. Nagyon sok új zenekar van, ahol a zenei tartalom maximum az ötven-hatvan százalék, a többi az olyan begyakorolt show elemek, ahol a közönség jól érezheti magát. Kicsit olyan, mint egy DJ-szett, mint a „most mindenki”, meg a „nem látom a kezeket”. Ez engem különösebben nem érdekel. Nem baj, hogy így van, mert az emberek szórakozni akarnak és ez alapvetően egy világtendencia. De azt gondolom, hogy ez akkor lenne jó, ha emellett még olyan zenei teljesítményeket is tudna honorálni ez a fajta közönség, ami nem feltétlenül erről szól. Megtanulod azt, hogy milyen gombokat nyomsz meg az embereken és akkor mit csinálnak, mert ők sem akarnak megsérteni téged, ha már megnyomtad azt a gombot, akkor megcsinálom, tudod, picit ilyenek vagyunk. Ez egy kölcsönhatás a közönség és maga a DJ-szett leadása között. Furcsa egy ilyen előadás, sok érdekes vetülete van. De alapvetően, ha van benned valami különleges, az emberek kíváncsiak rád. Hiszen valaki hiába jó zenész, hiába jó előadó vagy hiába jó hangú, valamiért nem kíváncsiak rá az emberek, taszítja őket. 
Ha kíváncsiak rád, akkor egy idő után megtanulod, hogyha azt mondod: „yeah”, akkor így csinálnak, ha azt mondod: „nooo”, akkor úgy csinálnak és van pár gomb, amit meg lehet nyomkodni. Ha ezt élvezed, sokáig nyomkodod ezeket a gombokat, az biztos jó dolog. Én nem különösebben élvezem, azt szeretem, ha valami jól össze van rakva és megszólal jó minőségbe. Az a minimum.
Ezentúl ha történik valami, az mondjuk egy fesztiválkoncerten már jó, és valami olyasmi történik, ami miatt megéri élőben játszani, az még jobb, és ezt a közönség észreveszi, reagál rá, az még annál is jobb. És akkor lehet fokozni azt, hogy milyen fokozatai vannak egy jó koncertnek, nyilván a vége az az, hogy úgy jössz le a színpadról, hogy na, ezért érdemes volt.

Szerinted a magyar underground még mindig az a jellegű magyar underground, mint amikor ti is elkezdtétek? Maradt vagy teljesen megváltozott?

Megváltozott, azzal nincs baj, hogy megváltozott, de nincs magyar underground már. Az úgy nevezett klasszikus alternatív zene, az underground abba különböző, sokszínű virágzása az alapvetően a nyolcvanas évek. Nyugat-Európában és Amerikában is. Ez a két legfontosabb helyszíne a popzenének. Tulajdonképpen a Nirvanával, akik ugye tényleg alulról jöttek, tényleg underground voltak, gesztusaikban, mindenben, de eladtak tizenkétmillió lemezt és azzal megszűnt ez a dolog. Olyan kereskedelmi sikert arattak, amilyet legutoljára a hatvanas években arattak zenekarok, és azok is sokkal több kompromisszummal. Ők szinte kompromisszum nélkül arattak ilyen mértékű sikert, tehát, ha úgy nézzük, kilencvenegyben elmosódnak ezek a határok és onnantól értelmetlen már Nyugat-Európában, Amerikában erről beszélni.
Vannak gesztusok. Vannak olyan attitűdök, amikkel zenélnek zenekarok. Én például ezért szeretem a Foo Fighters-t. Azt gondolom, hogy amellett, hogy nagyszerű kvalifikált zenészek, megmaradtak olyan embereknek, akik szeretnek muzsikálni. Ilyen a Queens Of Stone Age is, és egy csomó olyan zenekar, akik ma már nagy sztárok, és mégis azt látom rajtuk, amikor egy koncerten vagyok, hogy élvezik azt, amit csinálnak. És ez bizonyos értelemben, ez a punk, csináld magad attitűd, ha úgy nézzük, miközben óriási színpadról játszanak. Magyarországon ez azért nem történt meg – visszatérve ehhez a mainstream, underground elmosódásához -, mert a rendszerváltás után a magyar média megörökölte a különböző politikai okokból, elsősorban a politika bénultságából, vagy egyszerűen csak nem volt elég ereje a popzenének, minden tovább ment a maga útján, kicsit átnevezték a dolgokat, de ugyanaz történt. A kereskedelmi rádió lett a kereskedelmi popzene, ami egyre alább ment a magyar közönség igényeinek és lett a koncertzene. És amíg volt a kereskedelmi rádiós popzene, akik disco fellépéseket vállaltak, lemezeket adtak el, szóltak a rádióba. Ebből nagyszerűen megéltek és eszük ágába sem volt koncertezni. Akik tudtak énekelni vagy valamennyire képesek voltak színpadra állni, azok évente csináltak két Aréna koncertet.
Amikor ez a pillanat összeomlott, akkor hirtelen mindenki underground lett, és egyszer csak mindenki a koncertpiacon találta magát, aki képes volt koncertezni. Tehát azért van az, hogy ma egy csomó olyan zenekar játszik színpadon, akik alapvetően ultra kommersz popzenét játszanak. Attól persze még lehetnek aranyos figurák, meg aranyos csávók, meg nincs ezzel semmi baj. De vegyük észre, hogy alapvetően ez szűnt meg. Az van, hogy vagy népszerű vagy, vagy nem. Ennyi. És aztán lehetnek neked underground gesztusaid, meg cikinek tarthatod azt, hogy minden számban tapsoltatod a közönséget. Én cikinek tartom, sosem tudnám csinálni, de ez az én magánügyem.

 

Fotók: Bényei Zoltán

Szólj hozzánk!

A weboldal sütiket (cookie-kat) használ, hogy biztonságos böngészés mellett a legjobb felhasználói élményt nyújtsa. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás