Nem hittem volna, hogy valaha látom még a Napot.
Alatta a szürke ködfelhő végtelen és halott.
De most az ezüstös csíkok áttörtek a sötét lepedőn,
És eljött a pillanatnyi vakság. Minden, ami alatt léteztem,
Átértékelődött. Magamra veszem a fényt, mint egy köpenyt.
Hagyom, hogy átmelegítsen. Olyan új ez,
Még sosem éreztem ilyet, olyan, mint egy idegen érzés.
Szem behuny, máris melegebb van, sokkal melegebb.
A hideg már csak egy pergő képkocka.
A vándorló hegyláncokat egy feszített víztükrű tenger váltja fel.
És a sugarak végül megnyerik a háborút is.
Idegen. Minden olyan idegen, mint ez a benső melegség.
Talán ez már egy érzés. Szétfeszíti a burkot,
Majd szabadjára engedem. A belsőm vákuum nem is létezett,
Legalább is úgy érzem.
És maga a Nap. Eufórikus érzés, mikor meglátom.
Hatalmas nagy fénygömb, úgy trónol ott fent,
Mint én itt lent a betonon. Egyek vagyunk egy pillanatra.
Nagy sóhajtás. Már nem vagyok steril.
Ahogy a levegő kiáramlik belőlem, úgy peregnek a képkockák is.
Szürkén, feketén, fehéren, homályosan és torzan. De csak egy pillanatra.
Tudva, hogy nincsenek többé. Nem lesz már fájdalom sem.
És a sugarak, azok az éltető sugarak végül beterítenek mindent.
Emlék, így hívják azt, ami a szürke végtelenségből maradt,
Ami itt hagyott a szikrázó napsütés alatt.
Élet nélkül. De feltámadtam.
(kiemelt kép forrása: Google)