Ezüsthíd

Ezüsthíd

Nem hittem volna, hogy valaha látom még a Napot.

Alatta a szürke ködfelhő végtelen és halott.

De most az ezüstös csíkok áttörtek a sötét lepedőn,

És eljött a pillanatnyi vakság. Minden, ami alatt léteztem,

Átértékelődött. Magamra veszem a fényt, mint egy köpenyt.

Hagyom, hogy átmelegítsen. Olyan új ez,

Még sosem éreztem ilyet, olyan, mint egy idegen érzés.

Szem behuny, máris melegebb van, sokkal melegebb.

A hideg már csak egy pergő képkocka.

A vándorló hegyláncokat egy feszített víztükrű tenger váltja fel.

És a sugarak végül megnyerik a háborút is.

Idegen. Minden olyan idegen, mint ez a benső melegség.

Talán ez már egy érzés. Szétfeszíti a burkot,

Majd szabadjára engedem. A belsőm vákuum nem is létezett,

Legalább is úgy érzem.

És maga a Nap. Eufórikus érzés, mikor meglátom.

Hatalmas nagy fénygömb, úgy trónol ott fent,

Mint én itt lent a betonon. Egyek vagyunk egy pillanatra.

Nagy sóhajtás. Már nem vagyok steril.

Ahogy a levegő kiáramlik belőlem, úgy peregnek a képkockák is.

Szürkén, feketén, fehéren, homályosan és torzan. De csak egy pillanatra.

Tudva, hogy nincsenek többé. Nem lesz már fájdalom sem.

És a sugarak, azok az éltető sugarak végül beterítenek mindent.

Emlék, így hívják azt, ami a szürke végtelenségből maradt,

Ami itt hagyott a szikrázó napsütés alatt.

Élet nélkül. De feltámadtam.

 

 

(kiemelt kép forrása: Google)

Szerző:

Nagy Máté
"Aki nappal álmodik, sok olyasmit tud, ami rejtve marad a csupán éjszaka álmodók számára." - Edgar Allan Poe

Szólj hozzánk!