Fai bei sogni… – ajánló Massimo Gramellini Álmodj szépeket című könyvéről

Fai bei sogni… – ajánló Massimo Gramellini Álmodj szépeket című könyvéről

Intuíciónk folyamatosan tudatja velünk, kik vagyunk. De nem halljuk meg az istenek hangját, mert gondolataink kattogása, érzelmeink dübörgése elnyomja. Inkább nem veszünk tudomást az igazságról. Hogy ne szenvedjünk. Hogy ne gyógyuljunk meg. Mert különben olyanná válnánk, amilyennek félünk lenni. Minden porcikánkban elevenné.

Tudni kell rólam, hogy alig vannak kedvenc dolgaim, sosem volt kedvenc dalom, vagy kedvenc ételem, sőt, kedvenc színt sem választottam kislányként, arra hivatkoztam, hogy akkor a többi szín biztosan meg fog rám orrolni.
Nagyon sokáig úgy gondoltam, hogy nekem kedvenc könyvem sincs, és nem is lesz, hiszen annyi jó könyv van, milyen igazságtalanság az, hogy egyet csak úgy kiragadok, meg amúgy is, nincs olyan könyv, amire ne unnék rá.
Szóval most itt vagyok, és épp arra készülök, hogy a kedvenc könyvemről meséljek nektek.

Az instagrammos játékunkhoz is ezt a könyvet választottam.

Az instagrammos játékunkhoz is ezt a könyvet választottam. 🙂

A sorsukkal elégedetlen fiatalok általában a politikába vagy a művészvilágba menekülnek.

Igazság szerint hiába szeretek egy-egy művészt minél jobban megismerni, nagyon ritkán van, hogy életrajzi könyvek kerülnek fel az olvasnivalóim közé, mert bár sok összefüggést megértek, teljesen át tudom értékelni valakinek a művészetét, sokszor bizony meglehetősen elunom magam. Szóval végül csak annak a véletlennek köszönhetem, hogy most erről a könyvről írhatok nektek ajánlót, hogy egyszerűen nem tudtam, hogy egy önéletrajzi regényre bökök rá találomra a polcon a könyvtárban, méghozzá szerencsére pont Massimo Gramelliniére, az olasz újságíróéra, aki volt sportújságíró, majd hadi és parlamenti tudósító is és akiről természetesen a regény szól.

A gyerekkori érzések kitörölhetetlenül vésődnek a szívbe. Ha halottnak tűnnek is, csupán aléltak. Nem kell hozzá sok, hogy feléledjenek.

A könyv főszereplője a történet kezdetén 9 éves Massimo, akinek az édesanyja szilveszter éjjel egyszer csak eltűnik, majd pedig idővel neki is elárulják, hogy félárva lett, anyja meghalt azon az éjszakán. A kisfiú persze ezt sokáig fel sem tudja fogni, reménykedik benne, hogy a mama hazajön, hogy ez csak egy rossz vicc, hibáztatja magát, alkudozik a sorssal, majd rájön, hogy ami történt, az megmásíthatatlan.
A regény Massimo útját mutatja be, hogyan próbál meg később boldogulni nőktől elszigetelve gyerekként, hogyan nyomja rá egész életére a bélyegét az az űr, ami az anyja halála után maradt benne és végül hogyan tudja meg 40 év után az igazságot egy szilveszter éjszakáról és egy anyáról, akinek a mítosza végigkíséri az életét.

A szív szörnyetegeit a tétlenség ápolja. Nem a kudarcok erősítik őket, hanem a lemondás.

Annak ellenére, hogy ténylegesen egy önéletrajzi regényt olvastam, egy percig sem éreztem soknak, vagy érdektelennek az olvasottakat, sőt a végén kicsit csalódott is voltam, hogy csak ennyi volt.
A mű során nem csak Massimo életével, családtagjaival ismerkedhetünk meg, hanem betekintést nyerhetünk legbelső vívódásaiba, félelmeibe is, és talán ez az, ami a legnagyobb erőssége a könyvnek, hogy amellett, hogy egy ilyen témához ilyen módon képes hozzányúlni, őszintén vall mindenről. Az aggályokról, szorongásokról, félelmekről, botlásokról, álmatlan éjszakákról. Ott van benne az én semmire nem vagyok elég jó, az apának való megfelelési kényszer és a mérhetetlen szeretetéhség.
Ezek a vívódások, tehetetlenségérzések és az újbóli felállások úgy gondolom, mindenkinek tudnak adni valami értékeset.

Ha van egy álom, amiért a világra jöttél, hiába rejted egy életen át a szkepticizmus leple alá, úgysem szabadulsz tőle. Lankadatlanul küldeni fogja a kétségbeesett jeleket, csömör vagy közöny formájában, mert bízik benne, hogy előbb-utóbb fellázadsz.

A regény annak ellenére, hogy egész komoly témákkal foglalkozik, meglehetősen könnyen olvasható, nem száraz, nem erőltetetten bölcselkedő, sőt mi több, nagyon humoros is. Nem egyszer fordult elő, hogy egyszerre sírtam a meghatottságtól, és kacagtam az író ironizálásán.

 Mindent összevetve az egyetlen könyv, amit sosem fogok megunni, a negyedig újraolvasásnál tartok jelenleg és még mindig tud újat mondani. Ezzel a könyvvel együtt sírtam (már a 28. oldalon eleredt a könnyem és az utolsó oldalig ott is csillogtak a szememben), illetve együtt is kacagtam vele, ha szomorú volt, vele szomorkodtam, ha szerelmes, vele szerettem, inspirált és tanított, egyszerűen segített és segít érezni, egyszerűen segít lélegezni.

Lehunytam a szemem s láttam a mamát belépni egy szobába, ahol egy kisfiú alszik.
Leült az ágy szélére, és sokáig nézett csöndben. Kinyújtotta a kezét, mint aki meg akar simogatni, de rögtön vissza is húzta, nehogy fölébresszen.
Megigazította a takarómat, fölém hajolt, és suttogott valamit.
Álmodj szépeket kicsim.

Szerző:

"Ha itt nem találsz, keress meg ott."