Falak mögött

Falak mögött

Falakat emelünk – csalódások illata, az éjjel takarója alatt véresre harapott fohászok, csipetnyi büszkeség és a csontjainkba karistolt félelmek tartják össze ezeket a kopott téglákat. Elbújunk, bevackoljuk magunkat, lábujjhegyen lépünk, és még az ablakot sem tárjuk szélesre, nehogy a bekukkantó szél újra szétfújja szívünk gondosan összeszedett darabkáit. Így élünk, elzárva, hét lakat alatt. Aztán idővel, amikor végre kilépünk a napfényre, azt gondoljuk, mindezt már magunk mögött hagyhatjuk, akár egy lyukas talpú, poros cipőt az árnyékok közt… észre sem vesszük, hogy mi magunk lettünk az elkerített vadállatok. A szívünket pedig gondosan bedobozoltuk.

Beszéljünk a csalódásokról, mintha már nem fájna.

Nézlek, hallgatlak benneteket, ahogy zsigeri meggyőződéssel mesélitek, mire van szükségetek. Vagy inkább mire nincs. Mintha a bevásárló lista tételeit sorolnátok, mintha az érzelmeinket kilóra mérné egy fáradt tekintetű eladó a hűtőpult mögött… Képzeletbeli zsírkrétával rajzoltok a falra egy biztonságos álomképet, de amint elfordultok, kíváncsian megpöccintem, és csak foszlott, régi szövetdarabokká omlik a padlón. Ismerős parfüm udvarias illata, felhőkbe épült nevetések csendes visszhangja lengedezik a szobában. Belőletek árad, a bőrötökből… A színe egészen hasonlít a szívetekre erősödött kéreghez, megismerem.

large (1)

Weheartit.com

Ne bánjátok, hogy nem tudtok becsapni, hiszen mindannyian rettegünk visszatérni oda, ahol egyszer már elvéreztünk. Tudom, mert én is onnan menekülök.

Nem vagyok más, csak keresem a legszebb álarcot, amely mögé elrejthetem ezt az arcot – a nyers vágyaktól, rettegéstől, bizalmatlanságtól torz vonásokat… ne érj hozzám. Ne gyere közelebb.
Még a végén gyengéd leszel és kedves, még a végén elhiteted velem, hogy gyönyörű az éjjeli nap nyers fénye.
Menj, és vidd az ígéreteidet is, a nyílt tekinteted, a mosolyod.
Nincs rá szükségem.
…Ugye?…

Kalitkába zárt pillangóként rebbenek ide-oda, és zsebemben a kulcs.
Üvegdobozba zárt szivárvány lettem.

 

Szerző:

"Lennék szó egy könyv száztizenharmadik oldalán. Olyan titokzatos és virágillatú, édes magánhangzók és kacskaringós, komolyan koccanó zöngék alkotta csoda, valahol a lap alján megbújva. A csésze peremén végigfutó, kissé repedt minta, amelyre rákacsint egy száradó kávécsepp. Rojt a függönyön, apró jégcsillag a keményen kacagó szélben, a hajnal nyolcadik fénye – tudod, az a didergő sugár, ami olyan kedveskedve vackolja magát az ég sötétkéje alá. Gitárhúrról lepattanó, tétova hang, vagy egy alvó reményteli sóhaja. Nevető sugár a nedves macskakövön. Elharapott vonatfütty. Hamvas őszillatú almáspite lehulló morzsája. Szívdobbanás. Kecses tollvonás egy papíron."