Fejlődés!

Fejlődés!

   Mégis hány csalódás után adja fel az ember a reményt? Hány pofon kell ahhoz, hogy megtanuld elfordítani az arcodat? Hányszor kell összetörjön a szív ahhoz, hogy ne add többé oda senkinek?        Mégis mikor szűnik meg a remény, hogy majd vele minden jobb lesz, hogy majd ő nem ver át, hogy megérdemli a bizalmat? Nem tudod. Fogalmad sincs melyik út vezet ki ebből a gödörből, nem tudod hogyan tudnál talpra állni újra, és talán eljön az a pont amikor már nem is akarsz. Mikor már feladtad a boldogság keresését, mikor már elfogadtad a szomorú sorsot, hogy ez neked nem fog összejönni. Már csak tengeted a szürke mindennapokat, várod, hogy teljen az idő, és igyekszel nem gondolni arra, hogy lehetne jobb is. Már azt hiszed, hogy ennél aztán végképp nincs lennebb, hogy ennél jobban, már nem tud fájni. Mikor már megszámlálhatatlan darabra tört a szíved és magad sem tudod mely sebből vérzel éppen, valaki rád mosolyog és egy ismerős érzés kis magja kezd újra hajtást bontani a szívedben. Valami oknál fogva nem félsz tőle, sőt közeledni szeretnél hozzá…

      Aztán elgondolkodsz, és megrémülsz, megrémít, amit érezni tudnál iránta, és megrémít amit ezzel kockára teszel, azt az utolsó kis darabot, ami még a szívedből maradt. Azt a kis kő darabot amivé lett életed forrása oda adod neki, rábízod, hogy majd ha megunja a játékot egy úthengerrel hajthasson át rajta. Rajtad. Egy lapra teszel fel mindent. Jelen boldogtalanságodat és jövőbeni boldogságodat is. Mert érzed, hogy ez az utolsó. Tudod, hogy ha összetör, már nem leszel képes felállni, nem leszel képes újra ajtót nyitni valakinek, mert már felé is túlzott óvatossággal közeledsz. De adsz neki egy esélyt, mert azt hiszed, hogy az egyedül töltött idő eléggé megedzett ahhoz , hogy meg tudd védeni magadat azzal, hogy nem tárulkozol ki előtte s véded tőle lelked rejtett zugait.

    Majd mégis kiadod minden mocskodat, hogy hátha megijed, és elmenekül tőled. Magad sem tudod mit akarsz igazán. Vele lennél, vagy biztonságban inkább.

     Szeretnéd. Csak ámulva állsz, mikor veled marad. Nem tudod mit tegyél, mert téged csak elhagyni szoktak. Melletted nem marad senki… Soha… Most mégis. Azt ígéri elfogad, azt ígéri veled marad, azt ígéri megoldjátok. Azt állítja szeret. Persze te ezt nem hiszed el, mert téged senki nem szerethet, téged nem lehet szeretni. Vagyis te ezt hiszed. Majd megpróbálsz valahogy hozzá szokni a gondolathoz, hogy van veled valaki, hogy melletted áll, hogy beszélhetsz valakivel, hogy kíváncsi rád, hogy kapsz ‘jó reggelt’ üzenetet, ha épp nincs veled. És lassan talán elhiszed, hogy szeretnek. Talán lassan boldog mersz lenni. Egy kicsit.

Kielet kép:https://hipwallpaper.com/cinematic-wallpapers/

 

Szerző:

Nem a világ megváltását tűztem ki életcélomul, de ha néhány szavam, valaha szívekben talál otthonra, a mindenség problémáit nem oldom meg, de talán adhatok néhány perc nyugalmat a lelkeknek, miután újult erővel vívhatják saját harcukat a mindennapi sötétség ellen.