Fekvő férfiak

Fekvő férfiak

1.

Az érintés melegében végül
Eltűnik a vágy a megismerésre,
Majd évek hideg búcsúja után
Az ismerttől való félelem
teremt mégis szikrát
a fájdalom kiégett,
Hamvas mezsgyéire.

2.

Rám nézni hogy merészelsz?
Hogy mered a nevem kimondani?
Hogy engedhette magának az ég,
Ez az ígérgető kurva,
Aki minden pillanatot úgy vet elém,
Mint ragadozók elé a rohadt húst,
Röhögve, hogy még hiszek neki,
Hogy nem zártuk egymást soha
Az ölelés vad, örökre szóló kelepcéjébe?
Miből is gondolja, hogy én, akinek
Eleven húsa, csontja, bőre ugyanolyan
Penetráns, és izgató szagot áraszt
A gépezet szakadatlan működése közben,
Mint akármelyik vággyal bíró lénynek,
Hogy mégis, más anyagból vagyok?
Hogy nemcsak a közelséget,
De a távolságot is, mint üveggolyót
gurít tőlem egyre messzebbre
A felismerés, hogy azt kívánom,
Lettem volna gyávább, csak egy kicsit,
Lettem volna bátrabb, csak egy kicsit,
Mert mostanra ez a középlangyos víz, vér,
Vagy legyen bármi, alakváltó, képlékeny semmi,
Amiben még lélegzem,
Kikezdte a bőröm;
Hogy fulladnék inkább bele már,
Csak ne kéne éreznem, hogy a kezdetektől
Rajtam gyakorol az idő vasfoga,
Hogy aztán valami izgalmat is
Elfeledtethessen, amire megéri emlékezni.

Megígérhetem, hogy ha valakit magával visz
A feledés jelentéktelen, néma alattvalója,
Én leszek az első.
Önként érkezem.

3.

És mi van akkor, ha nem  úgy szeretek beléd,
Hogy szeretem az elveid, a testtartásod, a mozdulataid,
Hanem úgy, mint a működő organizmusba?
A szemeid, a májad, tüdőd rejtett munkálataiba,
Testmeleged létrejöttébe, a tenyered izzadásába,
A szagod váltakozásába, amikor félsz, vagy épp szeretsz,
Pórusaid lüktetésébe, pupillád tágulásába, a lépteidbe,
A lélegzetedbe, véred és ereid finom munkálataiba,
Szervezeted szenvedélyes ritmusába,
Tudva, hogy az univerzum nagyságához egy aprócska,
életet lélegző gyár vagy te, szinte nem is vagy,
Ahogy én se.
És ebben ez a szép.

4.

Fekvő férfiak.
Gyámoltalan, apró babák,
Játékok – az enyémek mind.
Anyjuk vagyok, a gyerekük,
Vér a vérükből, test a testükből.
A távolság vagyok testük és szívük közt,
Ereikben a lüktetés;
A rágyújtás világmegváltó pillanata.

Egy kicsit a szemedbe nézek.
Egy kicsit remegek
S egy kicsit hagyom a gyengeséget élni.
Gyertyákat gyújtani.
Nincs visszatérés.

Írta: Pénzes Stefánia

Kiemelt kép: https://www.pexels.com

Szerző:

Ezt a cikket egy kedves vendégszerkesztőnk írta. Ha van egy jó írásod, vagy szeretnél hozzánk írni, egy vagy akár több cikket, jelentkezz nálunk emailben a lendulet.magazin@gmail.com-on.