Félálomban is kétségtelenül lehetetlen

Félálomban is kétségtelenül lehetetlen

Ha lehunyom a szemem
Olyan mintha ez az egy év csak valami rossz vicc lenne.
Mondjuk olyan, mint a te vicceid általában.

Ez most nem az én valóságom, ahogy összeszorítom a pilláim.
Újra abban a kék szobában vagyok, vörös csillárral,
aminek a színeiért oda meg vissza vagyok, mintha lenne egy pici én abban, ami te
az ablakban sárga lámpafény, igazi, amitől túlcsordulsz
Te nekem háttal fekszel, nem összegömbölyödve, ahogy én szoktam, elnyúlva, uralva a teret
Nem érek hozzád, lélegezni sem merek, nehogy tovaszökjön az illúzió.
Nézem az anyajegyeket a hátadon, az ujjaim még tudják, milyen megérinteni őket,
mitől feszül ívbe, mitől bújik mellém minden, ami te vagy.

Én viszont nem tudom.
Azóta sem tudtam meg,
bár erről most nem beszélek,
ez nem az én mostom,
ez nem az a most,
bár már akkor aggódtam,
hogy nem tudlak megtartani.

Szóval ott vagyunk, hogy nekem háttal, az ágy szélén fekszel.
De jó lenne most hozzád bújni.

Felébreszthetnélek.
Kinyitnád a szemed, megfigyelhetném, hogy világlik ki az álmokból való felocsúdás rendjei között a felismerés, amiről nem voltam hajlandó tudomást venni
És most mégis… megtehetném, ha akarnám
Megérinthetnélek.
Megsimíthatnálak.
A füledbe suttoghatnék.

De meghallaná a szívem remegését az, aki nem beszéli a nyelvet?

Szerző:

"Ha itt nem találsz, keress meg ott."