Félek, tehát vagyok

Félek, tehát vagyok

„Bontsátok le a falakat!
Máskülönben szűkösen fogtok élni, félelemben, és barikádokat emeltek az ismeretlen ellen, imákkal óvjátok magatokat a sötétségtől, verseket költötök a félelemről és bezártságról.
Különben soha nem ismeritek meg a poklot – de a mennyországot sem. Nem fogjátok megtudni milyen a friss levegő és a szárnyalás.”
(Lauren Oliver: Rekviem)

Félelem: savanyú, szúrós kis szó.
Mindig azt gondoltam, az ellenségem. Valaki, akivel állandó, végeláthatatlan küzdelemben állok, és akit percekre, napokra talán legyűrhetek, de sosem fogom végérvényesen elűzni az életemből. Örök társam, a sziámi ikrem. Szimbiózisban élünk, és lassan elszívja az életerőm, akár egy boldog elégedettséggel élősködő növény a korhadó fáét.
Így hát többnyire megadóan fejet hajtottam, és csalódások, kínzó emlékek és keserű utóízű talánok tégláiból falat húztam magam köré, amely majd biztosan megvéd. Az évek folyamán már erődítménnyé nőtt, képzeletbeli sárkánnyal és sáros vizesárokkal együtt.

De néha szembe kell néznünk az igazsággal. Nehéz, de ha kinyitom a szemem, ráébredek, hogy az élet csupa lehetőség, és nagyon nagy részben igazán rajtam múlik, hogy hajlandó vagyok-e észrevenni őket. Pillanthatok a mindennapokra más szögből is, ahonnan másképp esik a fény, és eltérő ritmusú táncot lejtenek a levegőben kergetőző porszemek is. Gondolhatok arra, hogy bizonyos dolgokon talán tényleg módomban áll változtatni – vagy legalább megpróbálhatom…
És talán jó dolog, hogy a félelem mindig velem van –nem csupán azért, mert megakadályoz, hogy igazán buta, netán veszélyes dolgot tegyek. Inkább mert inspirál. Mert általa erősebb lehetek. Mert tudom, ha legalább pillanatok erejéig uralom, nagy dolgokat vihetek véghez. Mert a félelem mögött csodálatos, felfedezetlen, nyers világ bújik meg, amely néha-néha megcsillantja kincseit, és ilyenkor mintha szivárvány ragyogna át az egész életemen.

alone

Annyi mindentől rettegünk életünk során. A madaraktól, a sötétségtől, az éjjeli furcsa zajoktól a csend bölcsőjében. A fájdalomtól, a visszautasítástól, az egyedülléttől, más emberektől. Attól, hogy ebédnél megint a ruhánkra csöppen majd a paradicsomszósz, vagy hogy este lekéssük az utolsó buszt, és fogalmunk sincs, hogyan jutunk haza. Tartunk attól, hogy eltévedünk, vagy hogy végül az életünknek nem lesz semmi értelme. Hogy nem tudunk felmutatni semmit, amire azt mondhatnánk: „ez az én művem, ez vagyok én”. Hogy közel, igazán közel engedünk majd valakit, aki aztán csalódást okoz. Hogy védtelenné válunk.
Állandóan azt kérdezzük: mi van, ha megteszem?
és mi van, ha nem? És ha már soha többé nem lesz rá lehetőségem? Ha nem kapok újabb esélyt?

Mindannyian félünk, hiszen a lényünk része, a sejtjeink felépítéséhez tartozik. Ahhoz, hogy magunkat szeressük, a gyengeségeinket is a keblünkre kell ölelnünk, és megtanulni, hogyan tudjuk őket kamatoztatni. Mert a félelem nem csupán rombol, hanem építeni is tud. A félelem nem csupán elijeszthet, de elő is csalogathatja belőled a harcost, újabb és újabb küzdelemre hívva, hogy megedződj. Hogy megtanuld, mire vagy képes, hogy sokkal többet kibírsz, mint gondoltad. Hogy újra meg újra képes vagy felkelni a földről, és megrázni magad, még ha néhanapján bele is fáradsz ebbe.

fear2

„A félelmedet nem legyőzni kell, hanem megérteni.”

(Müller Péter)

…mert ha megérted, magadat is megérted. A motivációdat, a miérteket, a sérelmeket. Képes leszel kitisztítani azokat a régóta benned húzódó sebeket, és így esélyt adsz nekik, hogy behegedhessenek.
És amikor félsz, de ennek ellenére mégis megteszed azt a bizonyos lépést… hát, az fantasztikus érzés. Mintha repülnél. Egy pillanatra teljesen szabad vagy, nem húz a földre semmi, nincsenek többé korlátok és béklyók.

„Ti, mindnyájan, akárhol vagytok – égbe nyúló városokban vagy nyomorúságos üregekben –, keressétek meg a keménységet, a fém láncszemeket és repeszeket, a gyomrotokat megtöltő kődarabokat! Üssétek, húzzátok, döntsétek!
Kössünk egyezséget: ha megteszitek, én is megteszem, mindig és örökké.
Bontsátok le a falakat!”
(Lauren Oliver: Rekviem)

Képek forrása: weheartit.com

Szerző:

"Lennék szó egy könyv száztizenharmadik oldalán. Olyan titokzatos és virágillatú, édes magánhangzók és kacskaringós, komolyan koccanó zöngék alkotta csoda, valahol a lap alján megbújva. A csésze peremén végigfutó, kissé repedt minta, amelyre rákacsint egy száradó kávécsepp. Rojt a függönyön, apró jégcsillag a keményen kacagó szélben, a hajnal nyolcadik fénye – tudod, az a didergő sugár, ami olyan kedveskedve vackolja magát az ég sötétkéje alá. Gitárhúrról lepattanó, tétova hang, vagy egy alvó reményteli sóhaja. Nevető sugár a nedves macskakövön. Elharapott vonatfütty. Hamvas őszillatú almáspite lehulló morzsája. Szívdobbanás. Kecses tollvonás egy papíron."